Június 20-án ismét megrendezik Magyarország egyik legnépszerűbb kulturális eseményét.
Napi jegyzet: Amit régen kényelmesen megírt egy újságíró…
Nem tudom, hova ez a rohanás. Itt van mindjárt az újságírás. Amit régen kényelmesen megírt egy újságíró mondjuk húsz perc alatt, azt most másodpercek alatt megíratják a mesterséges intelligenciával. Lélek nélküli, kaptafa, összeollózott, összelopkodott szövegek születnek, de erről majd máskor írok. Szóval másodpercek alatt megvan, ami eddig mondjuk 20 perc volt. (Ebbe az eseményen való részvételt nem számolom bele, a gondolkodást vagy anyaggyűjtést sem. Csak mondjuk egy ilyen jegyzet vagy kritika konkrét bepötyögését.) Igen ám, de amióta robotok kezelik a cikkeket és nem a nyomdász, azóta megvan a módszertana, hogyan keltsük fel a figyelmét a keresőmotoroknak. Úgy, hogy seózunk, mint az őrültek. Aki nem tudja mi a seo, annak csak annyit mondanék, hogy kulcsszavakat ajánlunk, seo-címet, seo-leadet, belső és külső linket, figyelünk arra, hogy a kulcsszó benne legyen a címben, a leadben, az első bekezdésben, a képaláírásban. Aztán arra is figyelünk, hogy legyenek képek, köztes címek, ezeket megírjuk, és el is telt 20 perc, néha több is. Tehát, ugyanúgy 20 perc egy cikk, mint régen. De ha az ember, mint mondjuk én is, megírja, akkor seóval 40 perc. Tehát időt, mondjuk, nem nyertünk. És mivel mindenki őrült mód seózik… A konklúzió: rohanunk, és nemhogy jobb, de inkább nehezebb minden.
Több mint 150 alkotó munkái láthatók a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon kiállításán
Közel 300 fotográfiát, a kortárs magyar fotóművészet legfrissebb tendenciáit mutatják be a Műcsarnokban.
Tizenegy Traviata az Operában. Anger Ferenc rendezése az 50. előadásához érkezik
Június 20. és július 9. között tizenegy alkalommal láthatja a közönség Giuseppe Verdi világhírű operáját.
Napi jegyzet: A csók az, ami 130 éve változatlan a mozivásznon
Százéves korában meghalt az egyik leghíresebb amerikai filmkritikus. Ebben a mondatban – azon felül, hogy a részvét hangján szólalunk meg – minden szó egy jegyzet témája lehet. Mi viszont mindjárt megmondjuk, hogy jön ide a csók. Először is arról van szó, hogy a jelenleg 130 éves filmtörténettel úgy kb. majdnem egyidős úriemberről van szó. Ha az első 50 évet nem vesszük figyelembe. De a hangos és modern film történetével kb. egyidős az úr, ugyanúgy valós időben írt az újhullámok koráról, mint a posztmodern filmnyelv hőskorszakáról. Ha élne, akkor meg lehetne kérdezni tőle, hogy mit gondol a mai művészfilmekről. A kommerszfilmekről azért nem kérdezném, mert az túl könnyű kérdés lenne. Gyorsabbak, felszínesebbek, könyörtelenebbek, embertelenebbek. Egy szóval felejtősebbek. A művészfilmek esetében viszont már sokkal nehezebb a helyzet. Persze tudjuk, hogy mit mondana, hiszen olvastunk mi is sokat arról, hogy a film a valós társadalmi gondolkodásnak és viszonyoknak, ha úgy jobban tetszik, az életnek a leképezése. Ma pedig jobban vagyunk szerteszéjjel, mint régen. De azt is tudom, hogy mit mondana a szerelmes filmekről. Hát, csak annyit, hogy szerencsére változó világunkban egyetlen egy dolog ugyanolyan. Ez pedig a szerelem, ami a csók a mozivásznon. Ugyanazt érezzük 130 éve, ha csókjelenetet látunk. És ez felettébb megnyugtató.
Világpremierek, kortárs és néptánc-előadások, táncszínházi produkciók Győrben
A június 17. és 21. között zajló rendezvény az emberi kapcsolatok, az együttélés és a kommunikáció témáit helyezi fókuszba.
NAGYINTERJÚ: „Egy-egy mozdulat mögött legyen ott a táncos lelke is” – Sík Milánnal beszélgettünk
Sík Milán balettművész másfél évtizede dolgozik a Budapesti Operettszínházban. Főszerepben legutóbb ifj. Harangozó Gyula koreográfus rendezésében a Hófehérkében láthatta a közönség, ebben ő volt a Királyfi. A Diótörő Drosszelmeiere és A képfaragó címszerepe mellett ez volt a harmadik főszerepe, de táncol a Hamupipőkében mint Jónás, a kandúr, a Hegedűs a háztetőn című darabban mint Náhum, a koldus, Az Orfeum mágusában a balettmestert adja elő, valamint temérdek operettben és musicalben láthatta őt a közönség táncolni az elmúlt tizenöt évben. Gyerekként focista szeretett volna lenni, évekig járt edzésre, jól is ment neki, ám amikor felvették a Magyar Táncművészeti Főiskolára, a balett mellett döntött.
Napi jegyzet: Albert Broccolinak köszönhető, hogy Spielberg nem James Bondot, hanem Indiana Jones-filmeket rendezett
Steven Spielberg 45 éve rendezte Az elveszett frigyláda fosztogatóit (hazánkban 4 évvel később, 1985-ben mutatták be). A filmet egyébként B-mozinak szánta Spielberg, amely a 30-as, 40-es évek kalandfilmjeinek hangulatát idézi. Persze jobban sikerült, mint egy átlagos B-mozi, bár nyilván ebben a forgatókönyvet jegyző George Lucasnak is volt némi szerepe. Azt pedig, hogy kultfilm lett, Harrison Fordnak köszönheti Spielberg. A nézők pedig, hogy egyáltalán az Indi-filmek létrejöttek, Albert Broccolinak köszönhetik, mivel a Harmadik típusú találkozások és a Cápa sikere után Spielberg úgy gondolta, hogy megkeresi a producert, hogy megvalósítsa régi álmát. James Bond-filmet szeretett volna rendezni, Broccoli viszont nemet mondott. Állítólag emiatt ajánlotta fel Lucas az Indi-filmek rendezését Spielbergnek. Hogy milyen figurát kanyarított volna James Bondból Spielberg, azt nem tudjuk, azt viszont igen, hogy Columbo hadnagy (Peter Falk alakításában) személyiségét Spielberg csiszolta tökélyre, mert a sorozat első évadának nyitó epizódját ő rendezte. Bond-filmet viszont soha nem rendezhetett. Pedig nagyon akart. Mindez azért érdekes, mert van egy fontos tanulsága: soha senki nem kap meg mindent az élettől. És jól is van ez így.
Reflektorok metszéspontjában: egy hétre Debrecenbe költözik a hazai színházi élet
A rangos eseményen 7 nagyszínpadi és 7 stúdióelőadás versenyez, miközben szakmai beszélgetések és off-programok is lesznek.
Napi jegyzet: Amikor Macbeth baritonját ízlelgeti az ember, mint egy igazán jó évjáratú érett bort
Azt tudjuk, hogy Verdi rajongott Shakespeare-ért, erre bizonyíték három operája is: a Macbeth, az Otello és a Falstaff. Most a Macbeth-ről lesz szó az Operaház előadása kapcsán, amelyet Matthew Wild rendezett, és amelyben Macbeth Ólafur Sigurðarson, Lady Macbeth pedig Boross Csilla volt. Az operát 1847. március 14-én mutatták be először Firenzében (hazánkban 1848. február 26-án a Nemzeti Színházban). A mostani előadásban bár a jelmez és a díszlet kissé zavaros volt az idő és a szimbolikus terek tekintetében, de mindenért kárpótolt mindaz, amit hallani lehetett az Operaházban. Már a boszorkányok első jóslata elnyerte a tetszésünket, és bár kórust hallunk, a színpadon három shakespeare-i boszorkát látunk, akik a címszereplő félelmeinek, szorongásainak, rosszabbik énjének kivetülései. Aztán a bankett jelenet kézi kamerás megoldásai egészen zseniálisan kinagyítják mindazt a kényszeredettséget, amit különben nem látnánk, miközben Boross Csillát halljuk személy szerint a kedvenc áriámat énekelni. Az izlandi bariton hangban sem kellett csalódnunk, mint egy igazán jó évjáratú vörösbort, úgy kortyolgatta lelkünk Macbeth énekét. A tanulság is elgondolkoztató volt: aki hataloméhes, hamar vágóhidat csinálhat környezetéből. No comment.
Hirdetés