Sík Milán balettművész másfél évtizede dolgozik a Budapesti Operettszínházban. Főszerepben legutóbb ifj. Harangozó Gyula koreográfus rendezésében a Hófehérkében láthatta a közönség, ebben ő volt a Királyfi. A Diótörő Drosszelmeiere és A képfaragó címszerepe mellett ez volt a harmadik főszerepe, de táncol a Hamupipőkében mint Jónás, a kandúr, a Hegedűs a háztetőn című darabban mint Náhum, a koldus, Az Orfeum mágusában a balettmestert adja elő, valamint temérdek operettben és musicalben láthatta őt a közönség táncolni az elmúlt tizenöt évben.
Gyerekként focista szeretett volna lenni, évekig járt edzésre, jól is ment neki, ám amikor felvették a Magyar Táncművészeti Főiskolára, a balett mellett döntött. Feleségével, Sík-Dénes Zsuzsannával, aki szintén táncművész, tudatosan figyelnek a párkapcsolatukra, életükben a tánc mellett a család a legfontosabb. Álmuk is teljesült: egy négyéves kislány és egy kétéves kisfiú szülei. Művészi hitvallása szerint a legfontosabb, hogy egy-egy mozdulat mögött legyen ott a táncos lelke is. Idén március 15-én a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést vehette át. A hivatalos indoklás szerint szuggesztív karakterábrázolásaiért és magas színvonalú táncművészeti tevékenységéért részesült az elismerésben.
Jobban tudom feszegetni a határokat
Főszerepben legutóbb a Hófehérkében láthatta a közönség a Budapesti Operettszínházban.
A Hófehérkét ifjabb Harangozó Gyula mester már bemutatta körülbelül húsz évvel ezelőtt, előadták a Magyar Állami Operaházban, bejárta a világot, és most Apáti Bence balettigazgatóval és Kiss-B. Atilla főigazgatóval együttműködve a Budapesti Operettszínház színpadán is műsorra tűzték. Ebben a darabban a Királyfit táncolom, ami nagy fegyelmet igénylő, komoly szerep. A Királyfinak szépnek és elegánsnak kell lennie, gyönyörű mozdulatokkal táncol, érzelmekkel teli az előadásmód.
Nem először dolgozik ifj. Harangozó Gyulával.
Dolgoztunk már együtt a Diótörőben is, ott Drosszelmeiert táncolom. Bevallom, a Hófehérke Királyfijához képest egy kicsit közelebb is áll a szívemhez Drosszelmeier szerepe.
Miért?
Egyrészt sokkal szabadabb karakter, jobban tudom feszegetni a határokat, saját ötletekkel gazdagíthatom a szerepet, másrészt majdnem végig gyerekekkel kell táncolnom, és mivel ez az otthoni szerepem is lassan négy éve, mióta megszületett a kislányom, két éve pedig a fiam, ismerős és otthonos a terep.
Az anyatejjel szívta magába a tánc és a színház szeretetét
Gondolom, látták már táncolni a színpadon.
A lányom egyéves kora óta bejár, nagy szerelme a színház. Amikor Az Orfeum mágusát mutattuk be, abból énekelt dalokat, mikor a Hamupipőkét, akkor abból, most pedig a Hófehérke van porondon. Vele otthon is színház az élet, mindig ezt játsszuk, olyankor előkerül a balettcipő is. Nincs ebben semmi meglepő: az anyatejjel szívta magába a tánc és a színház szeretetét, mivel a feleségem is táncművész. A fiam kevesebbet volt bent a színházban, mert ő még pici, bár volt olyan, hogy behoztam balettórára, nagyon tetszett neki, de egyelőre úgy tűnik, ő más karakter, mint a lányom.
Művész házaspárként hogyan tudnak együttműködni a párjával?
Mi azért működünk jól, mert a feleségem sosem szerződött színházhoz, kötetlenebbül dolgozik. A táncművészeti főiskolán ismerkedtünk meg, nekem már akkor nagyon tetszett, aztán több évre elváltak útjaink egymástól, mivel én itthon kezdtem a munkát, ő pedig külföldön. Mikor újra felvettük a kapcsolatot, épp egy tengerjáró hajón dolgozott, én meg Japánban turnéztam a Budapesti Operettszínházzal. Aztán hazajöttünk mindketten, és egymásba szerettünk. Neki volt még egy nyolc hónapos szerződése egy karibi hajóútra, de azt már lemondta miattam. Hét éve vagyunk együtt, öt éve házasként, és teljesült az álmunk, mert szerettünk volna egy fiút és egy kislányt is.
Az ő kezében van a lány élete
Két kisgyerekkel azért adódnak nehézségek. Hogyan kezelik ezeket?
Figyelünk arra, hogy vigyázzunk egymásra. Minden hónapban legyen egy-két romantikus esténk, amikor elmegyünk vacsorázni, kikapcsolódni, mikor csak egymással foglalkozunk. De nem csak a családi ügyekben és a párkapcsolatban támogatjuk egymást: komoly támogatást kapok tőle a karrieremben, és én is igyekszem támogatni abban, hogy elkezdjen újra táncolni most, hogy már kezdenek nőni a gyerekek.
Szokott vele fellépni?
Igen, nagyon szeretek vele táncolni, inkább külsős munkákon dolgozunk együtt. Ez egyébként furcsa, mert ő azt mondja, mindig olyan partnerei voltak a táncban, akiktől félt, hogy leejtik, én voltam az első, akiben vakon megbízott, de ez nálam sem ment rögtön, időbe telt, mire elértem nála, hogy engedjen irányítani. Úgy gondolom, egy férfi–nő táncospartneri viszonyban a férfinak kell mindent kontrollálnia, mert az ő kezében van a lány élete.
A balerinák élete tényleg a férfi táncostól függ?
A balettben vannak nagyon nehéz, magas, technikás emelések, de mivel gyerekkorunk óta azt nevelték belénk, hogy a balerinát semmiképp sem ejthetjük le, hálistennek nagyon ritka az ilyen sérülés.
Mi még az ellenszere a sérülésnek?
A gyakorlás, a gyakorlás és a gyakorlás. Ettől alakul ki a kölcsönös bizalom. Egy két-három hónapos próbafolyamat végén a táncművész ismeri a partnere összes rezdülését.
A Hófehérkén ott volt a család?
Ott voltak, nagyon tetszett nekik az előadás. A kislányom el volt ragadtatva. Azóta is minden napunkban van egy kis Hófehérke.
Gyerekkorom óta nagy szerelmem a labdarúgás
Örülne, ha ő is balett-táncos lenne?
Meglátjuk, úgyis ő dönti majd el.
Ezt elég bizonytalanul mondta.
Persze, mert a lányoknak ez a szakma sokkal problémásabb, mint nekünk, férfiaknak. Sokkal nehezebb bekerülni az egyetemre, nehezebb végigcsinálni, a rostákon végigmenni, de nehezebb egy társulatban is nőként érvényesülni, mert sokkal többen szeretnének táncosnők lenni, mint táncos férfiak.
Miért lett balett-táncos?
Nekem eszembe nem jutott táncosnak lenni, édesanyám keze volt a dologban. Ő korábban nagyon szeretett volna balett-táncos lenni, de nem vették föl a főiskolára. Akkor azt mondta: ha lánya születik, az majd balerina lesz. Fia lett, úgyhogy nem volt más választás, a fiát terelte a táncos vonalra.
Miért kellett terelni? Mi lett volna, ha nem táncos?
Gyerekkorom óta nagy szerelmem a labdarúgás. Herendi vagyok, ott is nőttem fel a Táncművészeti Főiskola kezdetéig, és ott fociztam. Profi futballista szerettem volna lenni, de az első osztály megkezdésekor, hétévesen édesanyámnak döntenie kellett, hogy a foci mellett még milyen kötelező táncórára írat be, és ő a néptánc helyett természetesen a balettot választotta. Először nem örültem neki, de aztán bementem az első balettórára tíz-tizenöt csinos lány közé, és azt gondoltam, ez igazából nem is olyan rossz hely. Sikeresek voltunk, jártunk versenyekre, egy csomó érmet nyertünk. Közben ötödik osztályos koromig fociztam is a tánc mellett. Aztán eljött az idő, hogy váltsak; szerettem volna bentlakásos fociiskolába menni, de a Táncművészeti Főiskola felvételije volt előbb. Felvettek. Édesanyám ezt jelnek tekintette, és azt mondta, neked táncosnak kell lenned. Ettől kezdve a foci háttérbe szorult.
Én a munkában hiszek, és itt azt csinálhatom, amit szeretek
Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
Nagyon sokat köszönhetek a főiskolának – akkor még főiskola volt, most már egyetem –, mert szerintem fontos, hogy egy fiatal lélek életében legyenek bizonyos határok. Erre nevelem otthon a gyerekeket is, hogy bátran legyenek kicsik, legyen játék, legyen pocsolyázás, de húzzanak gumicsizmát. Lehet festeni, de fessünk papírra, ne a falra. Mindent lehet csinálni, csak mindennek megvan a maga helye és ideje. Nekem a táncművészeti főiskolán ezt megtanították sok más dologgal együtt, mint például az egymás iránti tisztelet, a fegyelem és az udvariasság, amiket nemcsak a balett-teremben vagy a színpadon, de a való életben is fontosnak tartok.
Milyen volt a kollégium?
A kollégiumi évek csodásak voltak. Minden este pingpongoztunk, csocsóztunk, amikor pedig már nagyobbak lettünk, engedtek minket kicsit tévézni, ilyenkor együtt nézhettük a Bajnokok Ligáját vagy épp a Veszprém kézilabda-mérkőzéseit. Nagyon szép idők voltak, sok tanárral a mai napig tartom a kapcsolatot, az évfolyamunk is összejár minden évben legalább egyszer. Ez ritka dolog.
Manapság sokan épp az ellenkezőjét hangoztatják: hogy nem szeretik a korlátokat, a kötöttségeket.
Én a párkapcsolatban a kölcsönös bizalom és a jó értelemben vett megszokás híve vagyok, és ez jellemző a munkámra is. A Budapesti Operettszínházban dolgozom tizenöt éve, szeretek itt lenni, szeretem az itt dolgozó embereket, megszoktam, be tudtam illeszkedni, mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Én a munkában hiszek, és itt azt csinálhatom, amit szeretek.
Lekerült a kemény anyai páncél
Meséljen a szüleiről!
A szüleim elváltak, amikor kétéves voltam, én úgy nőttem fel, hogy ez a természetes. Talán a feleségemmel épp ezért törődünk annyit a kapcsolatunkkal, hogy nálunk ne így legyen. Szerintem sikerült intelligensen kezelniük a dolgokat, ezért, mondhatni, felhőtlen gyerekkorom volt. A szüleim azóta is jó kapcsolatot ápolnak, ha kell, a bajban összefognak értünk, vagy éppen együtt ünnepelnek az unokáik születésnapján.
Az édesapja is támogatta, hogy balettiskolába menjen?
Először nagyon nem, ő jobban szerette volna, ha focizom, féltett ettől a szakmától. Aztán látta, hogy sikeres vagyok, és örömömet lelem a táncban. Látott a Magyar Állami Operaházban, gyerekként ott is táncoltam, felléptem a Thália Színházban is a Diótörőben; eljött, megnézett, látta, hogy sikeres vagyok, és szeretem. Lassan elfogadta, hogy táncos leszek, nem pedig focista.
Édesanyja hogyan élte meg a sikereit?
Ez nagyon érdekes kérdés, mert édesanyám céltudatos személyiség, és nehezebben mutatja ki az érzéseit, mint én. Ebből fakadóan határozott elképzelésekkel terelgetett a felnőtté válás rögös útján. Mindenben támogatott, mellettem volt, de szerintem úgy gondolta, ha mindig dicsérne, pátyolgatna, akkor belekényelmesednék az életbe, így viszont tudat alatt mindig hajtott a bizonyítási vágy. Hálás vagyok neki ezért. Amikor 2018-ban először megkaptam az évad legjobb férfi táncosának járó díjat, megölelt, és azt mondta: „Nagyon büszke vagyok rád”. Ekkor éreztem rajta, hogy tényleg boldog és büszke.
Változott a kapcsolatuk az idők során?
Változott, szerintem pozitív irányba. Főleg amióta unokái vannak, sokkal nyitottabb felém érzelmileg is. Lekerült a kemény anyai páncél, valószínűleg azért, mivel látta, hogy jó úton haladok az életben, a szakmámban és a párkapcsolatban is.
Ha lehetek őszinte, nagyon féltem tőle
Önmagával szemben milyenek az elvárásai?
A szakmai elvárásaim nagyon magasak, sosem vagyok elégedett, de szerintem az nem is jó, ha valaki elégedett magával, mert akkor nincs motiváció, nincs hova tovább. Olyan még nem volt, hogy egy szerepet eltáncoltam, és azt mondtam, minden tökéletes, hanem hogy ezt lehetett volna jobban, ez kicsit elcsúszott, ez kicsit megborult, ez a forgatás nem úgy jött ki, ahogy kellett volna, ezt majd máskor másképp fogom csinálni. Szerintem nem jó, ha egy művész azt gondolja, hogy teljesen rendben van minden. Az ember mindig talál újat a színpadi játékban, a sokadik előadás után is. A színház egyébként azért is jó, hogy ha valami történik az életben, legyen pozitív vagy negatív, az ott mind kiadható.
Mond egy példát?
Volt, hogy két óra pihenés után jöttem be, mert a gyerekek nem aludtak egész éjszaka, az előadás az István, a király volt; hát az ősi sámántáncoknál dolgozott bennem az adrenalin, ki tudtam magam tombolni a színpadon, ami átsegített azon a nehéz napon.
A Hamupipőkében Bozsik Yvette-tel milyen volt a munka?
Bozsik Yvette sok szabadságot enged mind a színészeknek, mind a táncosoknak. Szereti, ha valaki beleviszi a saját gondolatait az általa megformált karakterbe. Engedi szárnyalni a kreativitást. Van egy elképzelése, amikor rendez, és még mielőtt bejön az első próbára, már tudja, mit szeretne látni az alkotási folyamat végén, és ehhez partnereket keres, akik a kreativitásukat képesek hozzátenni. A Hamupipőkében én játszom Jónás, a kandúr szerepét, ami mozgás szempontjából és színészileg is nagy kihívás számomra.
Megkapóan életszerűek voltak azok a macskák, amelyeket a Hamupipőkében adtak elő.
Pedig, ha lehetek őszinte, nagyon féltem tőle. Ez volt az első olyan darab, amelyik a próbák alatt fizikálisan is igazán megviselt, mert az egész előadás során négykézláb mozgunk, és ezt ismételtük naponta egyszer vagy kétszer három héten keresztül. Ráadásul volt magammal szemben egy nagy elvárásom, hogy ha valakinek, nekem ezt jól meg kell csinálnom, mivel gyerekkorom óta volt macska a családban.
Nem voltam olyan magabiztos a balettban
Ifj. Harangozó Gyulával most a Hófehérkén, korábban a Diótörőn dolgoztak. Vele milyen az együttműködés?
Harangozó mester mindig már meglévő koreográfiával érkezett, tehát ilyen esetben nem nagyon van helye egyéni ötleteknek. A balett eleve sokkal kötöttebb stílus, mint egy operett vagy egy musical koreográfiája, de nagyon szeretek vele dolgozni, odafigyel a táncosokra, alaposan kidolgoz minden mozdulatot, és neki is fontos, hogy legyen benne lélek, szenvedély.
Mi áll közelebb Önhöz? A klasszikus balett, vagy a modern táncok, amelyeket az operettekben vagy a musicalekben adnak elő? Bár lehet, hogy ez elég gyilkos kérdés.
Ellenkezőleg: nagyon is jó kérdés. Amikor ideszerződtem a színházhoz, egy volt a fontos számomra, hogy ne legyen balett. Úgy éreztem, a modernebb táncokat jobban szeretem, a táncművészeti főiskolán is a flamenco, a latin táncok sokkal közelebb álltak hozzám. Nem voltam olyan magabiztos a balettban, és úgy éreztem, az én utam nem a klasszikus balett, hanem valami szabadabb stílus.
Mi hozta el a fordulatot?
Amikor felvételizni akartam a Budapesti Operettszínházba, Lőcsei Jenő volt a balettigazgató, és azt mondta, nincsen státuszuk, de azért jöjjek el egy balettórára, mutassam meg magam. Eljöttem, megnézett, és azt mondta, ne menjek sehova, meg fogja oldani, hogy maradhassak. Amikor Apáti Bence lett a balettigazgatónk, elkezdte klasszikus képzettségű táncosokkal erősíteni a balettkart, és küldetésének érezte, hogy a Budapesti Operettszínháznak is legyen saját balettelőadása; ez először a Diótörő volt, s akkor szembesültem vele, hogy talán ebben a stílusban is többre vagyok képes annál, mint amit előtte gondoltam magamról. Eljött a fordulat, megszerettem a balettot, azóta is a Drosszelmeier az egyik kedvenc szerepem.
Van, akit zavar ez a közelség, engem nem
Sok táncos babonás. Ön is?
Én is nagyon babonás vagyok a színpadon. Mindig mindent ugyanúgy csinálok minden előadás előtt. Ha mondjuk az áll be, hogy este 5-kor megyek be a sminkszobába egy 7 órakor kezdődő előadás előtt, akkor annak később is így kell lennie. Mindig pontosan fél 7-kor melegítek a színpadon, ettől maradok koncentrált. Ha kellékkel táncolok, azt mindig ugyanakkor veszem el a kellékestől. Mindig ugyanakkor kell ugyanott lenni, akkor fog működni.
A Diótörő és a Hófehérke mellett van még egy darab, amelyet csak a balett-táncosok adnak elő a Budapesti Operettszínházban, ez A képfaragó, egy egyszemélyes opera, az Anne Frank naplója után látható.
Ez a koreográfiáját tekintve neoklasszikus mű, amelyben a főszereplőt, a képfaragót alakítom, aki alkotói válságban van, és keresi a múzsáját élete nagy művének megalkotásához. Fizikálisan nagy állóképességet igénylő szerep, 35 perc tömény tánc, és emellett a képfaragó óriási érzelmi amplitúdón mozog.
Ráadásul kis térben táncolnak, a nézők igen közel vannak a táncosokhoz.
Van, akit zavar ez a közelség, engem nem. Én igyekszem bevonni a nézőket az előadásba a válság és a szólóm legdrámaibb részénél, leborulok eléjük, és ilyenkor előfordul, hogy egy nézőnek a térdén emelem fel magam, a darab részévé teszem. Úgy fogom fel, hogy a nézők velem vannak ebben az őrült helyzetben, mert a képfaragó a darab háromnegyedénél már az őrület határán van, hiszen nem tud kiteljesedni művészileg.
Olyan, mintha pár órára megállna az idő
Van olyan, hogy lelkileg túlzottan megterhelő egy előadás?
Előfordul, igen. Nem is olyan régen, a Hófehérke főpróbahetén vesztettem el a nagymamámat. És amikor jött felém Hófehérke koporsója, akkor nem kellett játszanom semmit, magától jött a megrendülés. Azok a hetek nagyon nehezek voltak, mert koncentráltnak kellett maradnom, miközben a gondolataim cikáztak, és nem remeghetett sem a kezem, sem a lábam.
Milyen volt a kapcsolata a nagymamájával?
Nagyon közel álltunk egymáshoz. Csodás ember, nagymama és dédnagymama volt.
Beszéljünk még kicsit a balettről általánosságban. Ön szerint mit jelent manapság a balett a gyerekeknek?
Remélem, a reményt és a kiutat ebből a vibráló, rohanó világból, mert amikor a színpadon állsz, olyan, mintha pár órára megállna az idő, és egy másik világba csöppennél, ahol bárki lehetsz.
Azért ha lehetne még egy életem, kíváncsi lennék, milyen mondjuk a Barcelona vagy a Liverpool sztárfutballistájának lenni
Kicsit sem sajnálja néha, hogy nem a focis karriert választotta?
Nem sajnálom egy percig sem, főleg, ha visszatekintek az eddigi életemre, de azért ha lehetne még egy életem, kíváncsi lennék, milyen mondjuk a Barcelona vagy a Liverpool sztárfutballistájának lenni.
Ön elégedett, sikeres ember?
Elégedett vagyok az életemmel, boldog a párkapcsolatomban, büszke a két gyermekemre, nagyon jó helyen vagyok a Budapesti Operettszínházban, egy szó, mint száz, boldog emberként élhetem az életem, és remélem, hogy ez így is marad.
Nyitókép: Sík Milán (Fotó: Janus Erika)