Izzik a galagonya – irodalom, színház és generációk találkozása Debrecenben

Izzik a galagonya – irodalom, színház és generációk találkozása Debrecenben

Juhász Anna Csokonai Társalgója új évaddal folytatódik. Szeptember 11-én az Izzik a galagonya premierjéhez kapcsolódó beszélgetés a közösség, a szabadság és a generációk közötti párbeszéd kérdéseit járja körül. Mi történik egy zárt közösségben azzal, aki mást gondol, máshogy érez, vagy egyszerűen csak szeretné megtalálni a saját útját? És mit árul el egy közösség azokról, akik benne élnek? Ezek a kérdések állnak a Csokonai Nemzeti Színház új évadának egyik fontos előadása, az Izzik a galagonya középpontjában, és egyúttal ezek adják a szeptember 11-i Csokonai Társalgó témáját is. A Juhász Anna által szerkesztett és vezetett összművészeti sorozat ezúttal nem egyszerűen egy premierhez kínál háttérbeszélgetést. Arra vállalkozik, hogy az előadás világát több nézőpontból nyissa meg: mit jelent egy zárt közösségben felnőni, hogyan alakulnak a különböző generációk között a kapcsolatok, és hol húzódik a határ a közösséghez tartozás és az egyéni szabadság között?

Napi jegyzet: A táska, amely többet ér, mint az ember

Napi jegyzet: A táska, amely többet ér, mint az ember

A sokoldalú Sarah Kim című sorozat (csak megjegyzem, hogy nem igazán értem a légből kapott magyar címadási gyakorlatot) egy olyan világba kalauzol, ahol egy táska nem arra való, hogy belepakoljunk valamit. Arra való, hogy mások lássák. Azt lássák, hogy nekünk van. Lehetőleg olyan, aminek az árából egy átlagember néhány évig nyugodtan éldegélhetne. De hát ki akar nyugodtan éldegélni, ha helyette lehet egy Hermès Birkinje? A dél-koreai sorozat szépen, csillogóan és kellő iróniával mutatja meg a luxusipar nagy társadalmi bűvészmutatványát. Hogyan kell valamit elképesztően drágán eladni, majd elhitetni a vevővel, hogy ettől ő maga is értékesebb lett. A filmbéli Sarah ezt a trükköt tökélyre fejleszti. Mit neki a Hermès, új márkát épít, történetet gyárt, az emberek pedig boldogan fizetnek egy olyan álomért, amelynek az árcédulája nagyobb, mint a józan észé. „Az emberek nem az igazságot akarják. Azt akarják, amiben hinni tudnak.” A sorozat ugyanis nemcsak a hamis táskákról beszél, hanem arról a hamis világról is, amelyben egy márkanév képes társadalmi ranggá változni. Ha pedig valaki megkérdezi, valódi-e a táskád, mindjárt kérdezz vissza. Neked valódi a személyiséged? Egyébként a sorozat arról szól, hogy mindenkinek lehet hazudni, de magunknak nem.

KVÍZ – Mennyire ismeri Tamási Áron életét, pályáját és műveit? Tesztelje tudását az Ábel-trilógia, a Jégtörő Mátyás, a Tündöklő Jeromos vagy a Ragyog egy csillag szerzőjéről!

KVÍZ – Mennyire ismeri Tamási Áron életét, pályáját és műveit? Tesztelje tudását az Ábel-trilógia, a Jégtörő Mátyás, a Tündöklő Jeromos vagy a Ragyog egy csillag szerzőjéről!

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Kevés magyar irodalmi mondat vált annyira közösségi tapasztalattá, mint Tamási Áron gondolata. Idézzük ünnepségeken, könyvekben, emléktáblákon, de könnyű elfelejteni, hogy ez nem díszes bölcsesség, hanem egy egész életmű egyik legmélyebb kérdésének összefoglalása. Mit jelent tartozni valahová? Mit visz magával az ember, amikor elhagyja a szülőföldjét? És hogyan lehet otthon maradni egy olyan világban, amely újra meg újra megpróbálja kimozdítani önmagából?

A Mindig itt leszünk… Mohács 500 című rockmusical a Budapesti Operettszínházban

A Mindig itt leszünk… Mohács 500 című rockmusical a Budapesti Operettszínházban

Ötszáz év telt el a mohácsi csata óta, de a történet korántsem ért véget 1526-ban. A Budapesti Operettszínház új rockmusicalje nem egyszerűen a történelemkönyv egyik legsúlyosabb vereségét viszi színpadra: II. Lajos, Habsburg Mária, Szapolyai János, Tomori Pál és I. Szulejmán sorsán keresztül azt keresi, hogyan lesz egy történelmi katasztrófából személyes tragédia, majd évszázadokon át tartó nemzeti emlékezet. A Mindig itt leszünk… Mohács 500 szeptember 11-től A Budapesti Operettszínházban látható.

Napi jegyzet: Az Úriemberek újra jól hozza a fekete angol humort

Napi jegyzet: Az Úriemberek újra jól hozza a fekete angol humort

Már látható az Úriemberek második évada, ami olyan, mint egy régi, öreg whisky. Mire rájössz, hogy talán nem kellett volna még egy pohárral kérni, addigra már késő. „Az ember vagy vadász, vagy préda.” Guy Ritchie világában persze az igazán elegáns megoldás az, ha az ember vadásznak öltözik. Aztán majd kiderül, hogy mi lesz belőle. Az Úriemberek második évada pontosan ott folytatja, ahol az első abbahagyta. Újra ott vagyunk a pókhálós vidéki brit kastélyok világában, ahol mindenki méregdrága zakókat hord, a humor pedig, hát igen, többek között azért is szeretjük ezt a sorozatot. Az angol szutyok fekete humor miatt. Mint egy kisujj eltartós rendes angol teadélután, ahol aztán vigyázni kell, hogy meg is maradjon az eltartott kisujj. Ebben az évadban Eddie Horniman már nem ugyanaz az ember. Úgy látszik, a herceg rákapott a hatalom ízére. És ez veszélyesebbnek bizonyul, mint bármilyen fegyver. A sorozat egyik legjobb trükkje továbbra is az, hogy Guy Ritchie szereplői a legabszurdabb helyzetekben is úgy beszélnek, mintha egy kastély szalonjában teáznának, miközben történelmi és filozófiai kérdéseket vitatnak meg. A második évad sötétebb és véresebb lett. A whiskys hasonlatunknál maradva, hiába tudjuk, hogy jóból is megárt a sok, kérnénk még egy harmadik kört is.

SZÍNIKRITIKA – Juronics Tamás újraértelmezte Csajkovszkij klasszikusát – Fekete hattyú a Szegedi Kortárs Balettől a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

SZÍNIKRITIKA – Juronics Tamás újraértelmezte Csajkovszkij klasszikusát – Fekete hattyú a Szegedi Kortárs Balettől a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Csajkovszkij A hattyúk tava című balettje több mint másfél évszázada a klasszikus balettrepertoár egyik legfontosabb és legtöbbet értelmezett műve. Juronics Tamás Fekete hattyú című koreográfiája azonban nem a jól ismert történet újabb színpadi változatára vállalkozik: a klasszikus mű mitológiáját egy pszichiátriai intézet zárt világába helyezve a személyiség széthasadásáról, a valóság és képzelet bizonytalan határáról, valamint a gyógyítás és kiszolgáltatottság ellentmondásairól beszél. A Szegedi Kortárs Balett előadása Csajkovszkij zenéjét kiindulópontként használja, miközben a romantikus balett meseszerű világát nyugtalanító pszichológiai térrel váltja fel. Juronics értelmezésében a hattyú lét többé nem egy külső átok fogsága. Odette számára éppen a képzelet válik a szabadság és az önazonosság utolsó lehetőségévé.

Napi jegyzet: Az Egérfogó majdnem filozofikus sorozat lett

Napi jegyzet: Az Egérfogó majdnem filozofikus sorozat lett

Már látható az Egérfogó című sorozat, amely Hong-sun Kim rendezése. Az Egérfogó magasan legyűri az átlag streaming sorozatokat, bár egyértelműen másolata temérdek európai filmnek. Kicsit olyan érzésünk lehet, hogy minden benne van, csak némileg rosszabb minőségben. De ezt már megszokhattuk, zseniális alkotásokra várni kell mindig egy-egy évet, addig is jól elszórakoztathatjuk magunkat az ehhez hasonló furcsaságokon. De nem is erről szeretnék most beszélni, hanem a témájáról. Mert ez a sorozat, ami egy képregény alapján készült, arról szól, hogy mi történik, ha valakinek ellopják a személyiségét. Mármint a hivatalosat. A nevét, a lakását, a munkáját, a bankszámláját, mindent. Eddig még nem olyan izgalmas a sztori, de mi van akkor, ha az illető sikeres regényíró. Nyilván pénzről van szó a háttérben, de ami igazán megkapó, az a küzdelem maga. A nyomozás. A film noiros hangulat. Ahogy klasszikus eszközökkel kinyomozza egy magánnyomozó, meg egy rendőr, aki Humphrey Bogart-féle figura, hogy merre hány méter. Sőt, egy ilyen ügyhöz még ők is kevesek, tehát a regényírónak kell kitalálnia a megoldást, illetve megtalálnia önmagát. Ha csak egyetlen Murakamit olvastak volna az alkotók, a filmtörténet egyik remekművét látnánk, a film filozofikusabb is lehetett volna. De nem lett.

Zola, a fényíró – Egy „másik” Zolát láthatunk a Mai Manó kiállításán

Zola, a fényíró – Egy „másik” Zolát láthatunk a Mai Manó kiállításán

Émile Zola nevét a naturalizmus, a Rougon–Macquart regényciklus és a Dreyfus-ügyben írt J’accuse…! tette halhatatlanná. Kevesebben tudják azonban, hogy a francia irodalom óriása élete utolsó éveiben megszállott fotográfussá vált. Negyvennyolc évesen kezdett fényképezni, majd saját laboratóriumokat rendezett be, maga hívta elő felvételeit, és több mint kétezer üveglemez-negatívot készített. A Mai Manó Ház szeptember 3-án nyíló kiállítása ezt a kevéssé ismert Zolát mutatja meg: a kíváncsi megfigyelőt, a családapát, a kísérletezőt és azt az embert, aki a szavak helyett ezúttal fénnyel próbálta megragadni a világot.

Napi jegyzet: A Suttogó olyan, mintha összeollózták volna

Napi jegyzet: A Suttogó olyan, mintha összeollózták volna

Mert nyilván Robert De Niróval mindent el lehet adni, főleg, ha filmről van szó. Pedig annyi színészi alakítást nyújt a filmben, mintha csak a kisujját mozgatná. Illetve nem, nem, ha ezt tenné akkor legalább lenne valamilyen a film, mondjuk, például vicces. De így semmilyen nem lett a Netflix új csodafegyvere, a Suttogó. Egy olyan thrillerről beszélünk amúgy is, amelynek minden pillanatát láttuk már valahol és valamikor. Nem egy filmben, hanem sok-sok filmből rakták össze. Pedig valószínűleg a könyv, amelyből készült ígéretesebb lehetett, bár én ebben sem vagyok olyan biztos. Mindenesetre A bárányok hallgatnak furcsa változatát láthatjuk, azzal a különbséggel, hogy itt minden, de tényleg minden hiányzik, amitől félelmetes volt a pszichikai terrort gyakorló pszichopata tömeggyilkos. Olyan ez a film, mintha a könyvet megmutatták volna a mesterséges intelligenciának azzal az utasítással, hogy csináljon belőle forgatókönyvet. Így egyébként már érthetőbbé is válna az ollózások sora. Én csak azt nem értem, hogy minek kellett ide Robert De Niro, ha nem engedték kibontakozni. És vajon mi lehetett a rendezői utasítás? De Niro azt mondta, hogy neki nincsen kedve egy ilyen szerepet eljátszani? Erre megörültek az alkotók, hogy jó, akkor ezt vesszük föl? És így is lett?

Hirdetés