Émile Zola nevét a naturalizmus, a Rougon–Macquart regényciklus és a Dreyfus-ügyben írt J’accuse…! tette halhatatlanná. Kevesebben tudják azonban, hogy a francia irodalom óriása élete utolsó éveiben megszállott fotográfussá vált. Negyvennyolc évesen kezdett fényképezni, majd saját laboratóriumokat rendezett be, maga hívta elő felvételeit, és több mint kétezer üveglemez-negatívot készített. A Mai Manó Ház szeptember 3-án nyíló kiállítása ezt a kevéssé ismert Zolát mutatja meg: a kíváncsi megfigyelőt, a családapát, a kísérletezőt és azt az embert, aki a szavak helyett ezúttal fénnyel próbálta megragadni a világot.
A fényképezés lassan önálló alkotói nyelvvé vált számára
Zola számára a fényképezőgép nem egyszerű szórakozás volt. Az 1890-es évek közepétől egyre több időt szentelt neki, és autodidakta módon mélyült el a technikai részletekben. Saját laboratóriumokat alakított ki otthonaiban, kísérletezett az előhívással, a kompozícióval és a különböző beállításokkal. Mindeközben olyan fotográfusokkal állt kapcsolatban, mint Félix Nadar vagy Étienne Carjat. A fényképezés lassan önálló alkotói nyelvvé vált számára. A fényképezőgép mögött azonban nem ugyanazt a világot látjuk, mint a regényeiben. Zola íróként a társadalom működését, az emberi természetet és a kor feszültségeit vizsgálta kérlelhetetlen pontossággal. Fotóin ezzel szemben sokkal intimebb világ jelenik meg. Családját, barátait, otthonát, kertjét, utazásait és a körülötte zajló hétköznapi életet örökítette meg. Egy gyerek mozdulata, egy kert részlete, egy nyári délután vagy egy városi utcarészlet mögött ott van egy egész korszak hangulata.
Zola foglalkozott a modern festészet új irányaival
Zola ráadásul nem érkezett teljesen kívülről a képzőművészet világába. Műkritikusként jól ismerte korának festészetét, és az impresszionistákhoz is szoros kapcsolat fűzte. Paul Cézanne-nal például barátságot ápolt, miközben írásaiban rendszeresen foglalkozott a modern festészet új irányaival. Nem meglepő tehát, hogy fotóin is érződik a korszak vizuális gondolkodása. A városi terek, a szokatlan nézőpontok, a fények és az egyszerű hétköznapi jelenetek gyakran olyan hatást keltenek, mintha egy impresszionista festményből léptek volna ki.
A Zola, a fényíró című kiállítás mintegy száz, Zola eredeti negatívjairól készült modern nagyításon és tizennégy korabeli fotónyomaton keresztül mutatja be ezt az életművet. A látogató így nem egyszerűen egy híres író mellékes hobbijával találkozik, hanem egy olyan ember képeivel, aki komolyan vette a fotográfiát, és több ezer felvételen keresztül dokumentálta saját környezetét.
Megfigyelni a környezetet
Különösen érdekes, hogy a fotográfus Zola mennyire más arcát mutatja, mint amilyet az irodalmi örökség alapján várnánk. A naturalista író kemény, társadalmi konfliktusokkal teli világa helyett itt játékosság, kíváncsiság és személyesség kerül előtérbe. Mintha a fényképezőgép lehetőséget adott volna neki arra, hogy időnként kilépjen a közéleti harcokból és az irodalom súlyos kérdéseiből, és egyszerűen csak megfigyelje azt, ami körülötte történik.
Nagyszabású restaurálási és digitalizálási program
A fennmaradt fotográfiai hagyaték jelentős részét ma a francia Médiathèque du patrimoine et de la photographie őrzi. Az intézmény 2017 és 2020 között nagyszabású restaurálási és digitalizálási programot végzett Zola fényképein, így ezek a korábban nehezebben hozzáférhető felvételek ma már a kutatók és a közönség számára is új módon tanulmányozhatók. A kiállítás ráadásul egy nagyobb kulturális vállalkozás része. A Mai Manó Ház A francia fény két évszázada című jubileumi programsorozatával a fotográfia kétszázadik évfordulóját ünnepli, és 2026 szeptembere és 2027 szeptembere között egy teljes évadot szentel a francia fotográfiának. A programban Zola mellett több klasszikus és kortárs alkotó munkái is helyet kapnak.
Nem átírja a képet, inkább hozzáad valamit
A Zola, a fényíró egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem akarja átírni az íróról kialakult képet. Inkább hozzáad valamit. Megmutatja, hogy a monumentális regények, a politikai szenvedély és a társadalmi viták mögött ott volt egy rendkívül kíváncsi ember is, aki ugyanazzal a figyelemmel fordult egy arc, egy táj vagy egy családi pillanat felé, mint máskor egy egész társadalom működése felé. Zola ezúttal nem regényt ír. Nem vádló publicisztikát, nem társadalmi látleletet. Csak felemeli a fényképezőgépet, és megpróbálja megörökíteni azt, ami egyébként menthetetlenül elmúlik. Talán éppen ezért különösen izgalmas találkozni vele a Mai Manó Házban. Egy olyan Zolával, aki ezúttal nem a szavak erejével, hanem a fény segítségével mesél.
Nyitókép: Jeanne, Denise és Jacques kerékpáron, © Francia Kulturális Minisztérium, Kulturális Örökség és Fotográfiai Médiatár, Forgalmazó: GrandPalaisRmn Photo