Csajkovszkij A hattyúk tava című balettje több mint másfél évszázada a klasszikus balettrepertoár egyik legfontosabb és legtöbbet értelmezett műve. Juronics Tamás Fekete hattyú című koreográfiája azonban nem a jól ismert történet újabb színpadi változatára vállalkozik: a klasszikus mű mitológiáját egy pszichiátriai intézet zárt világába helyezve a személyiség széthasadásáról, a valóság és képzelet bizonytalan határáról, valamint a gyógyítás és kiszolgáltatottság ellentmondásairól beszél. A Szegedi Kortárs Balett előadása Csajkovszkij zenéjét kiindulópontként használja, miközben a romantikus balett meseszerű világát nyugtalanító pszichológiai térrel váltja fel. Juronics értelmezésében a hattyú lét többé nem egy külső átok fogsága. Odette számára éppen a képzelet válik a szabadság és az önazonosság utolsó lehetőségévé.
Egy fogságba zárt ember utolsó menedéke
Juronics Tamás darabjaira szedi szét A hattyúk tavát, majd összerakja egy új összefüggésrendszerben. Ilyet keveset láthat a közönség. Ennyire bátor és ennyire elgondolkoztató újraértelmezést. Ráadásul most nem egy balerina táncolja el a fehér és a fekete hattyú szerepét, hanem kettő. Miközben Csajkovszkij zenéje összetartja a sztorit, keretet ad, és remek módon behozza emlékeinket az eredeti műről, aközben egy teljesen új történetet látunk a színpadon. A Fekete hattyú történetetét, amelyet most a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lehetett látni a Szegedi Kortárs Balett előadásában. Juronics megőrzi a zene, a szereplők és a történet alapvető motívumait, de kirántja őket abból a romantikus mesevilágból, amelyben több mint száz éve élnek. A tó helyére elmegyógyintézet kerül, a hercegből orvos lesz, a gonosz varázsló pedig professzor, aki gyógyszerekkel, lekötözéssel és hidegvizes kezeléssel próbálja „meggyógyítani” a betegeket. A hattyú pedig már nem elsősorban átok alatt sínylődő teremtmény, hanem egy fogságba zárt ember utolsó menedéke.
Odette skizofréniával küzd, és saját képzeletének hattyúkirálynője
A Szegedi Kortárs Balett előadása a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon azért működik különösen jól, mert Juronics nem akarja legyőzni a klasszikust. Nem modernizált A hattyúk tavát látunk, hanem egy olyan önálló színpadi világot, amelyben Csajkovszkij balettjének emlékei egy pszichésen széthasadó ember tudatában jelennek meg. Ez fontos különbség. A Fekete hattyú nem paródiája, nem kiforgatása és nem is pusztán kortárs újraértelmezése A hattyúk tavának. Inkább annak sötét, pszichológiai olvasata.
Ami az egyik pillanatban valóság, a következőben már látomás. A történet 1877-es esztendőben, vagyis éppen A hattyúk tava ősbemutatójának idején játszódik. Juronics azonban a 19. század másik, kevésbé romantikus arcát választja: az elmegyógyintézetet. A korszakban a mentális betegségeket gyakran kegyetlen, mai szemmel nézve embertelen módszerekkel próbálták kezelni. Ebben a világban él Odette, aki skizofréniával küzd, és saját képzeletében hattyúkirálynővé válik. A kórterem és a fantáziavilág folyamatosan egymásba csúszik. Ami az egyik pillanatban valóság, a következőben már látomás.
Egy sérülékeny, folyamatosan menekülő nő
A klasszikus balettben a néző kívülről szemléli Odette tragédiáját. Tudjuk, hogy elvarázsolt hattyúlány, tudjuk, ki Rothbart, tudjuk, hogy Odile megtéveszti Siegfriedet, és azt is, hogy a történet végén a szerelemnek és az önfeláldozásnak meg kell küzdenie a gonosszal. Juronics változatában viszont minden bizonytalanná válik. Lehet, hogy amit látunk, Odette története. De az is lehet, hogy mindez Odette történetének az a része, amelyet ő maga teremt meg, mert a valóság elviselhetetlen számára. Miriam Munno Odette-alakítása ennek a bizonytalanságnak a középpontja. Nem a klasszikus balett légies, távolságtartó hattyúlányát formálja meg, hanem egy sérülékeny, folyamatosan menekülő nőt. Teste egyszerre fejezi ki a kiszolgáltatottságot és a szabadságvágyat. A mozdulatokban ott van a bezártság, ugyanakkor azok a pillanatok is, amikor Odette már nem betegnek látja magát, hanem annak, akivé a képzelete emeli. Ez a kettősség teszi különösen izgalmassá a hattyúmotívumot. A fehér ruha hosszú, madzagban végződő ujjai egyszerre idézik a szárnyat és a kényszerzubbonyt. A hattyú itt már nem egy átok következménye, hanem a lélek menekülési útvonala.
A normalitás és az őrület határa elmosódik
Míg A hattyúk tavában a hattyúlét a rabság metaforája, Juronicsnál a szabadságé és a megváltásé. Miriam Munno játékában éppen ez a legmeggyőzőbb: nem „eljátssza” a betegséget. Inkább megmutatja azt az állapotot, amelyben az ember számára a belső világ már valóságosabb, mint a külső. Odette számára a tó nem helyszín, hanem menekülési lehetőség. Siegfried már nem herceg Francesco Totaro Siegfriedje szintén radikálisan eltér a hagyományos figurától. Nem a mesebeli herceg érkezik, aki megszabadítja Odette-et az átoktól, hanem egy fiatal orvos, aki a beteghez nem erőszakkal, hanem türelemmel és figyelemmel közelít. Ez a szerepcsere lényeges: a megmentő már nem kívülről érkező hős, hanem valaki, aki megpróbál kapcsolatot teremteni egy bezárt emberrel. Totaro visszafogott jelenléte jól ellenpontozza Odette zaklatottságát. Az alakításban nincs szükség látványos hősiességre. Éppen az a fontos, hogy Siegfried megpróbálja megérteni azt, amit mások csak kezelni akarnak. És itt érkezünk el a darab egyik legfontosabb kérdéséhez: ki az egészséges és ki a beteg? Juronics nem ad erre egyszerű választ. Az intézet dolgozói látszólag a normalitás képviselői, miközben módszereik sokszor félelmetesebbek, mint a betegek viselkedése. A normalitás és az őrület határa így éppen úgy elmosódik, ahogy a valóságé és a képzeleté.
Rothbart, az intézmény démona
Czár Gergely Rothbartja különösen erős ellenpont. A klasszikus mű démoni varázslójából ezúttal professzor lesz, aki a maga korának tudományos módszereivel próbálja kordában tartani a betegeket. Gyógyszereket adagol, ágyhoz köt, hidegvizes kezelést alkalmaz, vagyis úgy tekint a lélekre, mint valamire, amit fegyelemmel és erővel helyre lehet állítani. Czár alakítása azért hatásos, mert Rothbart nem rajzfilmszerű gonosz. Sokkal félelmetesebb annál: hisz abban, amit csinál. A hatalom és a gyógyítás összekeveredése így válik a darab egyik legsötétebb rétegévé. A szereplők kettős funkciója egyébként az egész előadás egyik legjobb dramaturgiai megoldása. Az alakok egyszerre felelnek meg a klasszikus balett figuráinak és az intézet lakóinak vagy alkalmazottainak. A Herceg anyjának megfelelő Nővér, Nyeste Adrienn, Alexanderként Kiss Róbert, valamint az ápolók – Vincze Lotár és Gioele Marcante – mind ebben a kettős rendszerben léteznek.
Hol gyönyörű látomás, hol fenyegető közeg
Diletta Ranuzzi Odile-ja már nem pusztán az a csábító nő, aki a klasszikus történetben megtéveszti Siegfriedet. Fekete ruhás alakja mintha Odette képzeletének legsötétebb oldalát is megtestesítené. A fekete hattyú itt nem egyszerűen ellenfél. Inkább egy olyan erő, amely beköltözik Odette tudatába, és egyre nehezebbé teszi számára a különbségtételt álom és valóság között. A fekete és fehér kettőssége ezért nem csupán vizuális effekt. Pszichológiai jelentése van. A két hattyú akár ugyanannak a személyiségnek két oldalaként is értelmezhető. A fehér az ártatlanság, a vágyott szabadság, a menekülés; a fekete a félelem, a szorongás, az agresszió és az önpusztító erő. A társulat női együttese – Dorsich Hanna, Rudisch Boglárka, Alisa Kurilenkova, Nina Lowe, Gaia Lo Cascio, Anna Dal Maso, Csató Málna és Letizia Melchiorre – pedig nem egyszerű „hattyúkar”. Mozgásuk időnként szinte kollektív tudatként működik: hol gyönyörű, szinkronizált látomásként, hol nyugtalanító, szinte fenyegető közegként veszik körül Odette-et.
Csajkovszkij zenéje nem illusztrálja a táncot
Juronics egyik legbátrabb döntése a zene használata. Nem egyszerűen végigjátssza A hattyúk tava ismert számait, hanem Csajkovszkij anyagát sűríti, szerkeszti, új kontextusba helyezi. A nagy tömegzenék közül több kimarad, amelyek nem viszik előre a történetet, így a zenei anyag is koncentráltabbá válik. Ennek eredményeként Csajkovszkij zenéje nem illusztrálja a táncot, hanem szinte pszichológiai hangkulisszává válik. A jól ismert dallamok időnként felismerhető emlékként törnek elő, máskor pedig olyanok, mintha egy zaklatott tudat belső hangjai lennének. Ez különösen fontos azért is, mert Juronicsék nem Csajkovszkij zenéjét akarják kortársítani. A zene eredeti marad, a jelentése változik meg. Ugyanaz a muzsika, amely a klasszikus előadásban romantikus és tragikus, itt sokszor fenyegető, idegesítő vagy éppen kísérteties. A díszlet koncepcióját Juronics Tamás, a díszlet tervét és szcenikáját Tóth Kázmér készítette. A tér nem akar realista elmegyógyintézet lenni minden részletében. Inkább egy pszichés tér: olyan hely, amelyről nehéz eldönteni, hogy valódi épület vagy Odette tudatának kivetülése. Ez a bizonytalanság a Margitszigeti Szabadtéri színpadon különösen jól működik. A hatalmas tér ellenére az előadás képes klausztrofób hangulatot teremteni. A mozgó testek, a fények és a vetített képek segítségével a színpad hol kórteremmé, hol bálteremmé, hol pedig valami nehezen meghatározható álombéli térré változik.
Ugyanaz a hosszú ujjú ing előbb szárny, aztán bilincs
A vizuális világ másik kulcsfigurája Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező. A ruhák egyszerre idézik a 19. századot és egy időtlen pszichiátriai világot. A fehér hattyúruhák legjobb ötlete az, hogy nem választják szét a szépséget és a bezártságot: ugyanaz a hosszú ujj, amely szárnyként kezd működni, egy pillanattal később már bilincsnek tűnik. Ez az előadás egyik ritka pillanata, amikor a jelmez nem dekoráció, hanem dramaturgia. Juronics Fekete hattyújában Odette saját belső világának foglya, és egyben annak szabad lakója. Csajkovszkij balettjében a tó valódi, mitikus helyszín, Juronicsnál azonban a tó elsősorban pszichológiai tér. A herceg itt orvos. Rothbart varázsló helyett professzor. Odile nem csupán csábító ellenfél, hanem egy belső démonként is értelmezhető figura. A hattyúlét pedig nem büntetés, hanem menedék. Juronics ráadásul Csajkovszkij személyes életét is beemeli ebbe az értelmezésbe. A zeneszerzőt valóban végigkísérte a szorongás, a titkolózás és a lelki válságok tapasztalata, ezért az előadás készítői a mű zenéjét mintegy érzékeny, neurotikus lélek önkifejezéseként kezelik.
A képzelet szabadságot adhat
A Szegedi Kortárs Balett ereje végső soron mégsem a koncepcióban, a díszletben vagy a dramaturgiai csavarokban van, hanem a testekben. Juronics Tamás és Czár Gergely koreográfiája nem próbálja meg „eljátszatni” a történetet a táncosokkal. A test maga válik történetté. A mozdulatokban egyszerre van jelen a klasszikus balett emlékezete és a kortárs tánc nyers ereje. A hattyúmozgás felismerhető, de soha nem pusztán idézet. Gyakran töredezett, görcsös, földközeli. A szereplők nem lebegnek a színpad fölött: elesnek, rángatóznak, egymásnak feszülnek, menekülnek és kapaszkodnak. Ettől lesz a Fekete hattyú valódi thriller. Nem azért, mert horrorisztikus látványosságokkal akarja sokkolni a közönséget, hanem mert folyamatosan bizonytalanságban tartja. A néző egy idő után ugyanazt érzi, amit Odette: nem tudja, melyik világ az igazi. És talán ez Juronics Tamás rendezésének legnagyobb erénye. Nem egyszerűen azt kérdezi, hogyan lehetne ma újra elmesélni A hattyúk tavát. Sokkal érdekesebb kérdést tesz fel: mi történik, ha a hattyúk tava nem egy hely, hanem egy ember fejében létezik? A válasz pedig egyszerre gyönyörű és félelmetes. Mert ha a külvilág elviselhetetlenné válik, a képzelet valóban szabadságot adhat.
Fotó: Éder Vera / Margitszigeti Színház
AJÁNLÓ
Olvasson kritikát a Carmenről is, amely a Szegedi Szabadtéri Játékok előadása volt. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT