Napi jegyzet: Amikor Macbeth baritonját ízlelgeti az ember, mint egy igazán jó évjáratú érett bort

Azt tudjuk, hogy Verdi rajongott Shakespeare-ért, erre bizonyíték három operája is: a Macbeth, az Otello és a Falstaff. Most a Macbeth-ről lesz szó az Operaház előadása kapcsán, amelyet Matthew Wild rendezett. Macbeth Ólafur Sigurðarson, Lady Macbeth pedig Boross Csilla volt. Az operát 1847. március 14-én mutatták be először Firenzében (hazánkban 1848. február 26-án a Nemzeti Színházban). A mostani előadásban a jelmez és a díszlet kissé zavaros volt az idő és a szimbolikus terek tekintetében. Ám mindenért kárpótolt mindaz, amit hallani lehetett az Operaházban. Már a boszorkányok első jóslata elnyerte a tetszésünket, és bár kórust hallunk, a színpadon három shakespeare-i boszorkát látunk. Ők a címszereplő félelmeinek, szorongásainak, rosszabbik énjének kivetülései. Aztán a bankett jelenet kézi kamerás megoldásai egészen zseniálisan kinagyítják mindazt a kényszeredettséget, amit különben nem látnánk. Miközben Boross Csillát halljuk énekelni. Személy szerint ez a kedvenc áriám. Az izlandi bariton hangban sem kellett csalódnunk, mint egy igazán jó évjáratú vörösbort, úgy kortyolgatta lelkünk Macbeth énekét. A tanulság is elgondolkoztató volt: aki hataloméhes, hamar vágóhidat csinálhat környezetéből. No comment.