Amikor Sacha Guitryt megkérdezték, mi újság, gyakran egyetlen szóval válaszolt: Molière. Salvador Dalít is megihlette az ötlet. Egy televíziós műsorban, amikor kiprovokálta a kérdést, hogy mi újság, így felelt: „Velázquez!” Majd rögtön hozzátette: „még több és még több Velázquez!” Nehéz ennél szemléletesebben megmutatni, milyen különleges helyet foglal el Diego Velázquez a művészettörténetben. A spanyol festő neve ugyanakkor a szélesebb közönség számára talán kevésbé cseng ismerősen, mint Leonardo, Van Gogh vagy Picasso neve. Pedig azok a művészek, akik igazán értették a festészet működését, egészen másképp beszéltek róla: Édouard Manet a „festők festőjének” nevezte, Picasso pedig úgy fogalmazott, hogy ő Velázquez közvetlen utódja. Most egy új dokumentumfilm próbálja megfejteni, miért volt ennyire különleges ez a festő, és miért érdemes ma is újra felfedezni.
Dalí: még több és még több Velazquez
A Velázquez-rejtély című francia dokumentumfilm augusztus 20-tól látható országszerte. Stéphane Sorlat rendezése egyszerre művészettörténeti nyomozás és vizuális utazás. Nem egyszerűen elmeséli Velázquez életét, hanem azt kutatja, mi van azokban a képekben, amelyek évszázadok óta újabb és újabb művészeket inspirálnak. A film középpontjában természetesen ott állnak a nagy mesterművek, mindenekelőtt a Las Meninas, vagyis Az udvarhölgyek, valamint A fonónők, de a dokumentumfilm ennél jóval messzebbre tekint. A festmények mögött ugyanis egy olyan alkotó rajzolódik ki, aki már a 17. században egészen modern módon gondolkodott arról, mit jelent látni, ábrázolni és valóságot teremteni.
A festő, aki nem szépítette a valóságot
Velázquez 1599-ben született Sevillában, abban a városban, amely a korszak egyik jelentős kulturális és kereskedelmi központja volt. Már fiatalon megmutatkozott tehetsége, és Francisco Pacheco műhelyében tanult, aki később nemcsak mestere, hanem apósa is lett. Velázquez korai képei már elárulják, hogy különösen érzékenyen figyelte a hétköznapi embereket, az arcokat, a mozdulatokat, a fényeket és az anyagok különbözőségét. Nem idealizált világot akart létrehozni: a valóság érdekelte, annak minden tökéletlenségével együtt.
Ez akkoriban egyáltalán nem volt magától értetődő. A festészet sokáig elsősorban vallási történetek, mitológiai jelenetek és uralkodói reprezentáció szolgálatában állt. Velázquez viszont olyan természetességgel festette meg a hétköznapi embereket, mintha ugyanolyan fontosak lennének, mint a királyok. Később, amikor IV. Fülöp spanyol király udvari festője lett, egészen különleges pozícióba került. Megfestette az uralkodót, az udvar tagjait, a királyi családot, de közben megőrizte azt a sajátos látásmódját, amely nem egyszerűen hízelgő portrékat készített.
Talán éppen ezért olyan érdekesek a képei. Velázquez királyai nem pusztán hatalmas emberek, hanem hús-vér személyiségek. Arcukon ott van a fáradtság, a bizonytalanság, a melankólia is. A festő nem egyszerűen azt mutatja meg, hogyan néz ki valaki, hanem azt is, milyen érzés lehet az adott ember közelében lenni.
Egy festmény, amely nem hagyja nyugodni a nézőt
Ha van kép, amely tökéletesen megmutatja, miért tekintik Velázquezt a festők festőjének, az Az udvarhölgyek (Las Meninas). A madridi Prado Múzeumban őrzött 1656-os mű első pillantásra egy udvari jelenetnek tűnik. A kép közepén a királyi pár kislánya, Margit infánsnő áll, körülötte udvarhölgyek, szolgálók, egy törpe, egy kutya, a háttérben pedig egy ajtóban álló férfi. Bal oldalon maga Velázquez is feltűnik, kezében ecsettel, egy hatalmas vászon előtt.
Csakhogy ekkor kezd igazán érdekessé válni a kép. Kit fest Velázquez? A vászon, amelyen dolgozik, nem látszik. A tükörben viszont feltűnik IV. Fülöp és felesége, Mariana királyné. Vagyis könnyen lehet, hogy éppen őket festi. De ha így van, akkor a királyi pár valójában ott áll a néző helyén. Mi pedig pontosan azt a helyet foglaljuk el, ahol ők állnak.
Velázquez ezzel szinte játékot játszik a nézővel. Megkérdezi tőle, ki figyel kit, ki van a képben és ki van rajta kívül. A festmény nem egyszerűen egy jelenetet ábrázol, hanem saját működésére is reflektál. Mintha a festő több száz évvel későbbre előre megsejtette volna a modern művészet egyik fontos kérdését: mitől lesz valami valóságos egy képen?
Nem véletlen, hogy később Picasso is újra és újra visszatért a Las Meninashoz. 1957-ben egy egész sorozatot készített Velázquez remekművének újraértelmezésére. A kép tehát nem maradt a 17. században, folyamatosan tovább élt a modern művészetben.
Velazquez, a hétköznapi emberek és a királyok festője
Velázquez egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlett, hogy nem választotta szét mereven a „magas” és az „alacsony” témákat. Udvari festőként megfestette a királyt, de ugyanilyen figyelemmel fordult a szolgák, a bohócok, a törpék és az egyszerű emberek felé is. A korszakban ezek az alakok gyakran csak dekorációként vagy a társadalmi rang érzékeltetésére jelentek meg a festményeken. Velázquez azonban személyiséget adott nekik.
Különösen erősek azok a portréi, amelyeken az udvar bolondjai és törpéi szerepelnek. A festő nem nevetséges figurákat készített belőlük, hanem embereket látott bennük. Tekintetükben ott van a fáradtság, az intelligencia, a büszkeség vagy éppen a kiszolgáltatottság. Ettől ezek a képek évszázadok távolságából is meglepően közelinek hatnak. És talán ez Velázquez egyik legfontosabb titka. Nem akarja megmondani, mit gondoljunk a szereplőiről. Megmutatja őket, figyeli őket, és hagyja, hogy a néző maga döntsön.
A fény, amelyből modern festészet születik
Velázquez technikája szintén megelőzte a korát. Ecsetkezelése időnként szinte lazának, befejezetlennek tűnik. Közelről nézve egyes részletek csak festékfoltoknak látszanak, néhány lépéssel hátrébb viszont összeáll a kép. A festő pontosan tudta, hogy a szemünk hogyan egészíti ki a hiányzó részleteket. Éppen ezt csodálta benne Manet is. A 19. század festői számára Velázquez olyan alkotónak bizonyult, aki megmutatta, nem feltétlenül kell minden részletet aprólékosan kidolgozni ahhoz, hogy egy kép életszerű legyen. Elég néhány jól elhelyezett ecsetvonás, a megfelelő fény és egy pontosan elkapott pillanat. Ezért is tekinthetjük Velázquezt a modern festészet egyik távoli előfutárának. Nem azért, mert úgy festett, mint a modernisták, hanem mert olyan kérdéseket tett fel, amelyekre a következő évszázadok művészei keresték a választ.
A film központi motívumává a víz válik
Stéphane Sorlat dokumentumfilmje éppen ezt a hatást próbálja megfejteni. A Velázquez-rejtély művészettörténészek, szakértők és kortárs alkotók segítségével járja körül a spanyol mester életművét, miközben a film központi motívumává a víz válik. A víz egyszerre kapcsolódik a tükröződéshez, a fényhez és a változáshoz, vagyis ahhoz a folyamatos áramláshoz, amely Velázquez képeinek értelmezését is jellemzi. A film különlegessége, hogy nem kívánja Velázquezt piedesztálra állítani, majd gyorsan végigmondani róla a legfontosabb évszámokat. Inkább azt próbálja megértetni, miért lehet egy több mint háromszázötven éve halott festő ma is aktuális. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan művész, akit Picasso, Manet és Dalí ennyire nagyra tartott, a széles közönség számára mégsem vált olyan ikonná, mint például Rembrandt vagy Van Gogh? Talán éppen azért, mert Velázquez festészete nem kiabál. Nem akar látványos lenni. Nem kínál könnyen felismerhető, plakátra kívánkozó motívumokat. Inkább arra kényszerít bennünket, hogy mi is nézzünk és lássunk, amihez időre van szükség.
AJÁNLÓ
Olvasson más cikket is tőlünk. Például a Gruber Béla-kiállításról a Magyar Nemzeti Galériában. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT