A Wicked világsikerű musical, amelyet a Broadwayen több mint két évtizede játszanak. A dalai önálló életet élnek, a történetét pedig nemrég dolgozták fel egy kétrészes hollywoodi filmben, amely sokáig a Netflixen is a legnépszerűbb film volt. Egyrészt így könnyebb felkelteni a figyelmet az előadás iránt, másrészt magas elvárásoknak kell megfelelni. Szerencsére azonban Szente Vajk rendezése nem egyszerű másolat, nem is volt könnyű elfogadtatni a jogtulajdonosokkal, hogy ez egy magyar verzió lesz. De úgy látszik, hogy sikerült. Egészen jó helyen vannak a hangsúlyok az előadás társadalomkritikus hangvételét illetően, a színészek pedig beleadtak apait és anyait azért, hogy megszülethessen a varázslat.
A Wicked első pillantásra hálás alapanyag. Van benne minden, ami egy nyári szabadtéri musicalhez kell: mesebeli világ, látványos díszletek, szerelmi háromszög, humor, nagyívű dalok, boszorkányok, varázslat és repülő főhősök. Ráadásul a történet egy ismert mesét fordít ki: mi történik, ha kiderül, hogy Óz birodalmának „gonosz boszorkánya” valójában nem az a szörnyeteg, akinek megismertük? A Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Wicked egyik legfontosabb erénye, hogy nem próbálja szolgai módon lemásolni a Broadway-előadást.
A Wicked egy egész társadalom történetének metaforája
A Wicked látványvilága kétségtelenül impozáns. Kentaur díszlete és jelmezei, Madarász „Madár” János világítása és Túri Lajos Péter koreográfiái nagy léptékű produkciót teremtenek a Dóm téren. A színpad valóban megtelik élettel, és a tömegjeleneteknek van súlya. Csakhogy egy ponton túl a látvány már nem feltétlenül hozzáad a történethez, hanem elkezd versenyezni vele. A Wickednek ugyanis nem az a legnagyobb titka, hogyan néz ki Óz birodalma, hanem az, hogyan válik két nagyon különböző lány barátsága egy egész társadalom történetének metaforájává. A szegedi előadás legjobb jelenetei ezért paradox módon azok, amelyekben nem történik semmi különösebben „gigantikus”. Amikor Elphaba és Glinda beszélgetnek, vitáznak vagy éppen próbálják megérteni egymást, hirtelen emberi léptékűvé válik az egyébként monumentális produkció.
Stéphanie Schlesser és Tóth Angelika remek választás volt
Stéphanie Schlesser Elphabája erős jelenléttel rendelkezik a színpadon. Nem játssza el azonnal a félreértett mártírt, és ez kifejezetten jót tesz a karakternek. Elphaba makacs, időnként kellemetlen, öntörvényű és túlságosan is biztos abban, hogy neki van igaza. Ettől válik emberivé. A gond inkább az, hogy a rendezés időnként túl egyértelműen kijelöli számára az utat. Talán jobb lenne, ha több teret kapna a bizonytalanság. A Defying Gravity című dal természetesen a produkció egyik csúcspontja. Nehéz is lenne másként. Ez az a dal, amelyet a nézők jelentős része valószínűleg eleve vár. Schlesser megoldása erős, de a jelenet látványos kivitelezése időnként szinte elnyomja magát a karaktert. A technikai bravúr után marad némi hiányérzet. A repülésre emlékszünk, de talán kevésbé arra, mit jelent Elphaba számára ez a pillanat.
Tóth Angelika Glindája ezzel szemben éppen akkor a legjobb, amikor nem próbálja mindenáron szerethetővé tenni a karaktert. Glinda felszínessége, önzése és megfelelési kényszere mögött azonban ott van egy valódi tragédia: neki is meg kell tanulnia, hogy a népszerűség és a jóság nem ugyanaz. A két nő közötti kapcsolat az előadás érzelmi motorja lehetne. Többnyire az is, de néha túl gyorsan jutunk el egyik érzelmi állapotból a másikba. A musical tempója nem mindig engedi meg, hogy egy konfliktus valóban leülepedjen.
A mellékszereplők sokszor uralták a színpadot
Udvaros Dorottya Madame Morrible-je az előadás egyik érdekes figurája. Van benne elegancia, veszélyesség és az a fajta kedvesség, amely mögött már az első pillanatban érezzük, hogy valami nincs rendben. A karakterben rejlő politikai manipuláció azonban lehetne hangsúlyosabb is. Hevér Gábor és Feke Pál váltják egymást a Varázsló szerepében, mi Feke Pált láttuk, aki ahogy megjelenik, képes uralni a színpadot. Behízelgő kedvességének és ijesztő zsarnokságának váltakozása dinamikát ad jeleneteinek, egészen kifinomultan képes előadni a hatalom emberét, aki viszont semmilyen természetfeletti erővel nem rendelkezik, viszont egészen ügyesen képes manipulálni környezetét. Koltai-Nagy Balázs Fiyeróként jelenik meg az előadásban, aki most is erős egyéniségével képes elhitetni a nézőkkel, hogy vannak még igaz emberek a Földön. Csonka Andrásnak Doctor Dillamondként nem osztottak túl sok lapot az eredeti műhöz képest, de amikor jelen volt, tisztességgel képes volt megmutatni a szelídséget. Puskás-Dallos Péter Boq, Pásztor Virág pedig Nessarose szerepében volt látható, mindketten sikeresen küzdöttek meg a kiérdemelt nézői figyelemért.
A szegedi Wicked bemutatja azt, hogy mindig lehet rosszabb
A musical ma talán legizgalmasabb része nem is a szerelmi történet, hanem a hatalom működésének bemutatása. Óz birodalmában valakiből úgy lesz ellenség, hogy előbb meg kell győzni róla a többieket. Ehhez pedig elég egy ügyes kommunikációs stratégia, néhány megfelelően kiválasztott mondat és egy jól felépített ellenségkép. Elphaba nem egyszerűen gonosszá válik, hanem gonosznak nevezik. Ez az egyik legerősebb gondolat a darabban, és nem meglepő, hogy ma is mennyire aktuális. A szegedi előadás azonban ennél még mélyebbre megy. Bemutatja azt, hogy mindig lehet rosszabb. Óz birodalmának legyőzése után jön az igazi diktatúra, amelyet ráadásul ünneppel köszönt a nép, és amely a jóság virágkorának nevezi önmagát.
Szente Vajk nemcsak bátor, de okos előadással hódított
Szente Vajk rendezésének egyik legnagyobb erénye, hogy pontosan érti a közönség színházi igényeit. Tudja, mikor kell felpörgetni egy jelenetet, mikor kell humort bevetni, mikor kell látványt mutatni, és mikor kell egy ismert dalra építeni. De ugyanez a képesség időnként túlságosan is kiszolgáló rendezéssé teszi az előadást. A Wickednek nem kell minden percben bizonyítania, hogy nagy produkció. A közönség már azelőtt tudja, hogy nagy produkció, mielőtt megszólalna az első hang, sőt a Dóm tér mérete önmagában megadja a monumentalitást. Éppen ezért lett volna érdekesebb, ha a rendezés néha ellenkező irányba indul és visszavesz, csendesebb lesz, és hagyja jobban lélegezni a karaktereket. Mert amikor ez megtörténik, a Wicked hirtelen sokkal több lesz egy látványos musicalnél.
A szegedi Wicked akkor működik igazán, amikor nem akar Wicked lenni
Ez talán a produkció legnagyobb paradoxona. Amikor jönnek a nagy tömegjelenetek, a fények, a varázslat és a színpadi technika, akkor egy látványos, professzionális musicalt kapunk. Amikor viszont két ember marad egymással szemben, és elhisszük, hogy Elphaba és Glinda valóban szereti, majd elveszíti egymást, akkor megszületik valami sokkal érdekesebb. Egy barátság története. Egy felnövéstörténet. És egy történet arról, milyen könnyű valakit annak látni, aminek mások láttatják. A szegedi Wicked tehát kifejezetten jó előadás, amely nemcsak a reptetések alkalmával képes megtölteni a Dóm teret, amelyek egyébként a csillagos ég alatt egészen elképesztően jól néznek ki. A fényeket pedig reméljük nemcsak a színpadon kapcsolják fel az előadás során, hanem a fejekben is világossá válik az előadás legfőbb üzenete.
Nyitókép: Wicked (Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert)
AJÁNLÓ
Olvasson más kritikát is, például a Carmenről, amely szintén a Szegedi Szabadtéri Játékok előadása volt. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT