Emlékszem életem első tűzijátékára. Emlékszem az érzésre, arra az izgalommal teli felemelő érzésre, ami elfogja az embert, amikor beindulnak a lövedékek. Amikor színes csillagok lepik el az eget. Amikor különböző formák alakzatokba rendeződnek. De ez később jött. Az alakzat. A szüleim mesélték, hogy az első tűzijátékot tátott szájjal néztem végig. Annyira elvarázsolt. Mert abban van varázslat, hogy a magyar, ha csak néhány pillanatra, az egész világegyetemnek üzeni, hogy itt vagyunk, és nagyon jól érezzük magunkat itt. A második ámulat akkor jött, amikor megtudtam, hogy a magyarság legnagyobb ünnepe ez. Az államalapításé, Szent Istváné, az új kenyéré. És nagyon büszke voltam. Büszke voltam arra, hogy a magyarok ilyen szépen ünneplik meg az első királyukat. És azóta is mindig büszkeséget érzek, ha augusztus 20-án látom a tűzijátékot. Azóta már fejlődött a technika. Az égen nemcsak ezernyi tündöklő csillagot látni, hanem azt is, hogy alakzatokba rendeződve kirajzolódik a Szent Korona. A magyarok Szent Koronája. Ami az egész világnak üzeni, hogy itt vagyunk, és mint Hunyadi János vagy Dobó István, vigyázzuk a legfontosabb kulturális értékeinket. Itt vagyunk, és soha nem megyünk sehova. Mert ez a föld a miénk. És ezt az örömöt senki nem veheti el.
AJÁNLÓ
Olvasson más jegyzetet is. ITT Esetleg a jóságról, ami nem az. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT