Ötven éve halt meg Latinovits Zoltán, a magyar színjátszás egyik legkarizmatikusabb és legellentmondásosabb alakja, akinek hangját és tekintetét máig nehéz összetéveszteni bárki máséval. A Színészkirály nemcsak emlékezetes film- és színházi szerepeket hagyott maga után, hanem olyan legendás versmondásokat is, amelyekben Ady, József Attila, Radnóti vagy Nagy László sorai egészen új erőre kaptak. Öt évtizeddel a halála után is érdemes feltenni a kérdést: mi tette Latinovitsot ennyire különlegessé, és miért tudott művészete a mai napig eleven maradni?
Maga menjen színésznek – mondta Bajor Gizi neki
Latinovits Zoltán pályája már indulásakor különbözött a megszokott színészi életutaktól. 1931. szeptember 9-én született Budapesten, és sokáig egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a színpad lesz az élete. Asztalostanonc és hídépítő munkás is volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, ahol 1956-ban szerzett diplomát. Közben azonban egyre erősebben vonzotta a színház: egyetemi évei alatt amatőr társulatban játszott, majd a diploma megszerzése után a debreceni Csokonai Színházban kezdett segédszínészként dolgozni. Egy legenda szerint Bajor Gizi már korábban azt mondta neki: menjen színésznek. Az építészmérnöki múlt azonban nem tűnt el nyomtalanul. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Latinovitsban mindig volt valami szerkezeteket kereső ember. Nem elégedett meg azzal, hogy egy szerep érzelmeit megmutassa: meg akarta érteni, miből épül fel a figura, milyen erők mozgatják, és hol vannak benne azok a repedések, amelyeken keresztül a néző közelebb kerülhet hozzá. A színészet nála nem egyszerűen szerepformálás volt. Szenvedély és lélegzés is.

Latinovits volt Rómeó Ruttkai Éva Júliája mellett
A debreceni évek után Miskolcon vált egyre ismertebbé, majd 1962-től a Vígszínház társulatának tagja lett. Később a Thália Színházban és ismét a Vígszínházban dolgozott, majd Veszprémben is vállalt munkát, ahol rendezőként is bemutatkozott. Pályája rövidsége ellenére meglepően gazdag: a klasszikus és kortárs drámairodalom számos jelentős alakját formálta meg. Cipollát Thomas Mann Mario és a varázslójában, az Őrnagyot Örkény Tóték című darabjában, Ványa bácsit Csehov drámájában, de legendás maradt a Rómeó és Júlia címszerepe is Ruttkai Éva Júliája mellett.
Latinovits játékában volt valami szokatlanul nagy léptékű
1962-ben a legendás szerelmespár, Rómeó és Júlia szerepeit alakították a Vígszínházban Várkonyi Zoltán rendezésében. Legendás előadás volt, senkit nem zavart egy kicsit sem, hogy a színműben még kiskorú Júliát harmincöt évesen játssza Ruttkai, vagyis több mint húsz évvel idősebben. És el is jutottunk a szerelmespár művészetének lényegéhez, az átlényegüléshez.Latinovits színpadi jelenlétét nehéz mai szavakkal pontosan körülírni, mert éppen az volt benne a különleges, hogy nem igazán lehetett szétválasztani a szerepet és az ő személyiségét. Nem azért, mert mindig önmagát játszotta. Ellenkezőleg.
Azért, mert minden figurán keresztül megjelent valami abból a feszültségből, amely benne is dolgozott. A néző nem egyszerűen egy színészt látott a színpadon. Azt érezhette, hogy valaki óriási tétben játszik. Latinovits játékában volt valami szokatlanul nagy léptékű.
A magyar film egyik legizgalmasabb arca
A magyar film számára Latinovits nem egyszerűen egy kiváló színészt jelentett, hanem egy olyan karakteres arcot és jelenlétet, amelyet a kamera különösen jól tudott használni. Jancsó Miklós Oldás és kötés című, 1963-as filmjében fiatal sebészt alakított, aki egy megrázó kórházi élmény után szembesül saját életével és elveszített gyökereivel. A film a magyar modernizmus egyik fontos alkotása lett, Latinovits pedig tökéletesen illeszkedett a belső válságot, útkeresést és értelmiségi bizonytalanságot vizsgáló világba.

Amikor az arc válik tájjá
Jött a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok, a Keresztelő, majd számos más film. De ha egyetlen alkotást kellene kiválasztani, amelyben Latinovits filmszínészi nagysága szinte minden oldaláról megmutatkozik, alighanem a Szindbád lenne az. Huszárik Zoltán 1971-es filmje egészen másfajta színészi jelenlétet kívánt, mint egy hagyományos történetmesélő film.
Krúdy hőse nem egyszerűen cselekszik: emlékezik, bolyong, vágyakozik, figyel, visszanéz. A múlt és a jelen folyamatosan egymásba csúszik. Latinovits pedig úgy tudta megtölteni Szindbád alakját élettel, hogy közben szinte mozdulatlanul is képes volt történetet mesélni. A film különleges, szabadon áramló képi világában az ő arca lett az egyik legfontosabb táj.
Latinovits egy eleven, szorongó és szellemes embert keltett életre
De ott van Révész György Utazás a koponyám körül című filmje is, amelyben Karinthy Frigyest játszotta. Ez különösen nehéz feladat lehetett, mert nem egy kitalált figurát kellett alakítania, hanem egy ismert magyar írót. Ráadásul egy olyan történetben, amelyben a betegség, a félelem és a halállal való szembesülés kerül a középpontba. Latinovits egy eleven, szorongó, szellemes és kiszolgáltatott embert keltett életre.
Megjelent a versmondás, mint a menedék a kommunista diktatúrában
Latinovits nem tudott kényelmesen belesimulni a kulturális intézményrendszerbe. A pályáját konfliktusok is kísérték, és 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színházban dolgozott, miután a fővárosban egy időre gyakorlatilag kiszorult a színházi életből. Veszprémben rendezőként is kipróbálhatta magát. Később az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokat készített.
A célja az volt, hogy a vers ne irodalmi szövegként, hanem történésként jelenjen meg
A magyar költészet legfontosabb verseit Latinovits hangján hallgatni megrázó és katartikus élmény. A hangsúlyok, a szünetek, a tempó, a váratlanul megemelt vagy elengedett mondatok mind azt szolgálják, hogy a vers ne irodalmi szövegként, hanem történésként jelenjen meg. Latinovits nem „szépen” mondott verset. Nem akarta megszelídíteni. Nem díszítette fel. Sokkal inkább beleállt. A költő szövegét nem felmondta, hanem konfliktusba hozta a saját hangjával. Ez különösen fontos a magyar költészet olyan nagy, feszültséggel teli szövegeinél, amelyekhez erős személyiség kell. József Attila versei például egészen különös erővel szólaltak meg nála. De ugyanígy Ady, Radnóti vagy Kosztolányi költészete is új dimenziót kapott.

Ruttkai Éva: a saját szemem nézett vissza
Életének legfontosabb része volt Ruttkai Évával való kapcsolata. 1960-ban, Miskolcon, az Ilyen nagy szerelem próbáin találkoztak először. „Este fél 7.” Ekkor találkozott Ruttkai Évával, és minden neki szóló üzenet végére odaírta ezt az időpontot. Ruttkai később így emlékezett arra a pillanatra, amikor először nézett Latinovits szemébe: „A saját szemem nézett vissza.” Kapcsolatuk viharos és szenvedélyes volt, valamint elválaszthatatlan a színházi életüktől. Együtt játszották többek között a Rómeó és Júlia főszerepeit is. Ruttkai Éva később úgy fogalmazott Latinovitsról: „Maga nem látszódott, hanem élt. És ez a legtöbb.” Talán ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni, miért maradt ennyire erős az alakja.
A konfliktusos művész mítosza
Latinovitsról halála után nagyon gyorsan kialakult egy legenda. A „Színészkirály”, a meg nem értett zseni, a lázadó művész képe erősen beépült a róla való gondolkodásba. Van igazság benne, de a legendák soha nem fedik le a teljes igazságot. Ha ugyanis Latinovitsot kizárólag tragikus sorsú géniuszként nézzük, elveszítjük azt az embert, aki a szerepek mögött volt. Nem volt tökéletes. Nem volt mindig könnyű partner. Nem minden konfliktusában volt neki igaza. Nem minden szakmai elképzelése bizonyult megvalósíthatónak. De egy dologban következetes maradt: nem akarta a művészetet pusztán szakmának tekinteni.
Az utolsó szerepe egy zenés játék volt
Latinovits Zoltán 1976. június 4-én halt meg Balatonszemesen. Utolsó színpadi szerepét a Fővárosi Operettszínházban játszotta: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játék bemutatójára 1976. február 27-én került sor, de betegsége miatt kilenc előadás után már nem tudott tovább játszani. Halálának körülményeit azóta is számos legenda övezi.
De mit mond Latinovits a saját mesterségéről?
„A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több én van benne” – vallotta Latinovits a mesterségéről.
„Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent: magyar, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem »modern« úgy érteni, ahogyan értenék.”

Minden idők legjobb magyar filmjének főszereplője is Latinovits volt
„Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”
– teszi fel magában a kérdést Latinovits Huszárik Zoltán Szindbád című, 1971-es filmjében, azzal a senkiével se összetéveszthető hangján. Szindbád szerepe ő maga lett. Egy lett Latinovits a szereppel. Épp oly melankolikus, merengő figura volt, épp oly dzsentri, mint Krúdy Gyula hőse. Talajt vesztett Gundel-gyerek, aki (saját elmondása szerint) nagyapja éttermében, Krúdy Gyula asztala fölött született. Ha Szindbád, akkor már csak azzal a lassú, ízes, mondatbéli vesszőknél kissé énekelő Latinovits-hanggal halljuk szavait.
„– Hanem, tudja, mi szolgálna a legnagyobb örömömre? Ha volna egy olyan darab színhús, amit tafelspitznek neveznek. Na látja, ezt ennék én. Paradicsommártással, fiatal hagymával. Ha a vendéglős ad magára, mindig van fiatal hagymája.”
Egy szó, amit már csak Latinovits hangján hall az, aki látta a Szindbádot: „valóban”
„– Habár a répát nem nagyon kedvelem… – Hozhatom a velőscsontot, nagyságos uram? – Valóban. Csak arra figyelmeztetem, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert a zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.”
Nyitókép: Latinovits Zoltán (Fotó: képkocka az Alfa Rómeó és Júlia című filmből. Forrás: Mokép)
AJÁNLÓ
Töltsön ki más kvízeket is. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT

