Azon gondolkoztam miközben jöttem az interjúra, hogyan egyeztethető össze két művészember életmódja és a kacsák meg tyúkok tartása.
Kacsáké, tyúkoké és három kutyáé.
Három kutya is van?
És két macskánk, meg a környék cicái is odajárnak hozzánk. Madarak is vannak. Plusz a két fiam. Így teljes a kép. Együtt csináljuk a párommal, Iványi Marcellel. Sokat segít. Marcellnek van két lova is, tehát sok-sok állatunk van. Nekem az állatok abban segítenek, hogy csendben legyek, kapcsolódjak, és a jelenre figyeljek. De az is igaz, hogy télen vagy rossz időben sokkal több törődést igényelnek.
Ért hozzá?
Igen, aranykalászos gazda vagyok.
Az hogyan jött?
A Covid alatt elvégeztem egy tanfolyamot, akkor volt időm.
Ha jól tudom, a Covid alatt dúlának (szüléskísérőnek) is tanult. Ez kissé meglepett.
Volt egy lehetőség, megragadtam, nem magam miatt, hanem, hogy ha szükség lenne rá, tudjak segíteni. Közben sokat foglalkoztam önismerettel is.
Nehéz szülése volt?
Igen, a második szülésem traumatikus lett.
Akkor a dúlaság ennek a feldolgozása?
Minden valaminek a feldolgozása. Az egész életem egy önéletrajzi mű: az összes előadásom, a film, ami tavaly nyáron készült az életemből, az is. Folyamatosan dolgozom ki magamból a traumákat. Édesanyám tavaly március 20-án halt meg, és már május 8-án bemutattam egy szólót az ő emlékére, Egy gésa emlékiratai címmel.
Ha meghal az ember édesanyja, az mindig nagy fájdalom.
Próbálom nem fájdalomként vagy rosszként értelmezni a dolgokat, inkább úgy, hogy minden egy körforgás része.
Ahogy az egyik táncelőadása is erről szól.
Körforgás címmel csináltam erről egy előadást, februárban látható volt újra a Nemzeti Táncszínházban. Arról szól, hogy a körforgás részeként kellene nézni az élet három szakaszára, a születéstől a halálig. Miközben az ember éli az életét, és úton van, érdemes ezt szem előtt tartani. Nem a megérkezés a fontos, hanem az utazás.
Az Egy gésa emlékiratai inkább az időben tett út. Visszafelé. De nehéz a filmre vagy a könyvre ismerni a darabban.
Nem az eredeti mű inspirált. Ez sokkal inkább egy művész visszatekintése a fiatalságára, az emlékekre, azokra a pillanatokra, amelyek meghatározták az életét. Ezért mondom, hogy önéletrajzi előadás. Visszatekintés a saját pályámra. Az, hogy a környezet épp egy távol-keleti közegbe visz, csak azért van, mert közel áll hozzám ez a világ, például a butoh tánc. A keleti filozófiát felhasználva készítettem már korábban előadásokat, arról nem is beszélve, hogy volt olyan darab, amelyben gésát játszottam. Tehát mindez most inkább egy forma, közel áll hozzám ez a lelassulás, miközben magamra illesztettem a szerepet. De ha valaki az eredeti művet keresi benne, akkor a kócsag halálát például megtalálja. A kócsag halála a kabuki színházban ugyanaz, mint Mihail Fokin-féle rövid balettszóló, A hattyú halála. Tehát ez az eredeti műből vett erőteljes inspiráció, de ha az egész előadást vesszük, inkább azt mondom, hogy a saját rezdüléseimet jelenítettem meg a darabban.
Jó újra főszereplőként állni a színpadon?
Nagyon jó érzés, sokat improvizálok benne. Azért is szeretem a rögtönzést, mert az egész életünk ebből áll. Nem szabad úgy élni, hogy az ember folyamatosan fél az új helyzetektől, meg kell próbálni a legjobbat kihozni abból, ami jön.
Ez mindig így volt?
Én a művészetben mindig is rögtönöztem. Már tizenhat évesen olyan performanszokat csináltam, amilyeneket akkor még senki Magyarországon, és szerintem még ma is a meglepetés erejével hatnak. Kiállták az idő próbáját. A Budapesti Operettszínházban kezdtem mint balerina, és miközben a Csipkerózsika címszerepét táncoltam, a televízió leadta az Eleven tér című előadásomat, amelyben egy üvegdobozban animális lényként szerepeltem. Mindenki csak nézett rám, hogy ez a lány őrült.
Őrült volt az a lány akkor és ott?
Inkább lázadó. A mai napig megpróbálom a belső gyermeki énemet minél jobban nyitva hagyni. A táncművészeti egyetemen mondom is mindig a koreográfus tanítványaimnak: nézzétek meg a gyerekeket, ahogy a téren játszanak. Elképesztő. Ezeket az önfeledt pillanatokat kell megragadni.
Az életben is ilyen jól megy a rögtönzés?
Ott csendesebb, zárkózottabb vagyok: mindig is furcsa volt az a fajta őrült énem, ami a színpadra került, sokszor tényleg végletes dolgokat csináltam. Amikor például én táncoltam a Tavaszi áldozat című előadásban, semmihez sem hasonlítható állapotba kerültem.
Megtenné, hogy körülírja?
Nyilván nem őrületről van szó, hanem egy komoly technikáról, amit erőteljes jelenléttel lehet elérni, s ehhez fegyelem és odafigyelés szükséges.
Ez olyan, mint transzban lenni?
Olyan. Egyébként azok a napok, amikor előadásaim vannak, szent napok. Aznap nem eszem, és nem nagyon iszom. Arra is odafigyelek, milyen gondolataim vannak. Azt viszem színpadra, amilyen ember vagyok. Figyelni kell, mert a test a lélek temploma, annak is megfelelő állapotban kell lennie.
Milyen ember Bozsik Yvette?
Nem vizsgálom magam, úgy fogom fel, hogy úton vagyok. Próbálok megértő lenni az emberiséggel.
Azért ez nem könnyű feladat.
Szerintem egyre könnyebb. Ha az ember tudatosodik, sok mindent lát, de mindenki csak azon a tudati szinten tud cselekedni, ahol éppen tart. Jobban tudok segíteni az embereknek, amióta tudatosabb vagyok.
Mióta van ez így?
Tizenhat évesen adtam egy interjút az egyik újságnak, ahol megkérdezték, mi a célom. Mondtam, hogy egy mágikus teret szeretnék magam köré teremteni. Elképesztő ezt így visszaolvasni, mert akkor még egyáltalán nem voltam tudatos vagy spirituális. Tele voltam félelemmel, pánikbeteg voltam, amihez sokat hozzátett az a fajta környezet és hozzáállás, amit a pályám során szakmailag, emberileg kaptam. Sokszor nem éreztem jól magam a bőrömben, de színpadra lépve ezt mind elfelejtettem. Az előadások során kaptam a képeket. Amiről képed van, arra képes vagy, mondja a magyar nyelv gyönyörűen, úgyhogy ezeket valósítottam meg.
Ezek szerint korán jöttek ezek a képek.
Balettnövendék voltam, tizenhárom éves, ültem zeneismeret-órán, és jöttek a képek a zenére. Már akkor eldőlt, hogy koreográfus leszek. Egyébként nagyon fiatalon, tízévesen kerültem a Balettintézetbe.
Milyen képek voltak?
Mozdulatok. Tánccal kapcsolatos képek. De nem egy, hanem nagyon sok. Nem mindig mozdulatot látok: néha egy arcot, egy jelmezt, máskor egy illatot érzek. Amikor tudatosabbá váltam, úgy gondoltam, erős a fantáziám, de rá kellett jönnöm, hogy nem a képzeletem nagy, mert mindenki tud az univerzumhoz csatlakozni, csak kellően alázatosnak, csendesnek, tudatosnak kell lenni. És akkor jönnek a képek. Minden ott van, minden jelen van egyszerre, mindent le lehet hozni.
Sok mozdulat van, de az egyik, ez a szaggatott, repkedős biztosan Bozsik Yvette védjegye. Ez mikor jött?
Nagyon régen. Nálam fiatalon kialakult az a fajta táncstílus, amiben emelkedik a kar, benne van a mozdulatban a repülés, száll a hosszú haj is, tehát minden, ami felfelé irányul, közben mégis ott van benne a lélek egyfajta kiáltása. Vagy rezdülése. A húszas éveimtől kezdve ez a stílusom, tehát korán kialakult. Én mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy legyen stílusuk, amiről felismerik őket. Nem kell a divat után menni, találják meg inkább, hogy kik ők. Ez egy nagyon komoly út, ráadásul az embereket folyamatosan be akarják skatulyázni.
Ahogy az Eleven tér című előadásában is dobozban volt, a szó szoros értelmében.
Érdekes, hogy a pályámat egy dobozban kezdtem, aztán sokszor éreztem, hogy be akarnak skatulyázni. A kritikusok még mindig ott akarnak tartani, és nem értik, miért csinálok más jellegű műfajt más közönségnek. Pedig már bele se férnék abba a dobozba. Sem fizikailag, sem mentálisan, mert kinyíltam a világ felé. Azzal pedig, hogy különféle műfajokban alkotok, nincsen baj: minden műfajban meg lehet teremteni azt az értéket, amit az ember fontosnak tart.
Azért volt egy előadás, amikor jól elbánt a kritikusokkal.
Igen, csináltam egy Újravágva című előadást, amely a rólam készült rossz kritikákból készült. Nagyon élvezetes munka volt.
Mert bántotta Önt a rossz kritika?
Egyrészt nyilván azért, másrészt meg engem először a csúcsra emelt a kritika, Edinburgh-ban még a kritikusok fődíját is megkaptam, aztán eltelt egy kis idő, és néhányan itthon elkezdtek piszkálni. Én sosem követtem a divatot, de elsőként beszéltem a családon belüli erőszakról. Minden ötödik órában volt a címe. De mozgássérültekkel, vakokkal is akkor kezdtem dolgozni, amikor ez még nem volt elfogadott. Elsőként szeretek nekimenni a tabuknak, nem akkor, amikor már mindenki ezzel foglalkozik.
Szerencsére ma már óriási a megbecsültsége. Temérdek elismerést kapott, beleértve 2006-ban a Kossuth-díjat is, és azt is kiemelném, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi tanára és koreográfiai tanszékvezetője.
Az tényleg fantasztikus, hogy abban az iskolában, ahol tanultam, és fekete bárány voltam, most koreográfiai tanszékvezető, sőt, a fenntartó kuratórium tagja vagyok.
Nem olyan rossz világ az, ahol mindez megvalósulhat.
Szerintem Magyarországon mindenki szabadon alkothat. Én csak 1986-ban éltem meg azt, hogy feketére kellett festenem a hajam balettnövendékként, amikor felléptem a Mu Színházban, hogy ne ismerjenek fel.
Majdnem hozzátettem az előző kérdéshez, hogy ráadásul nőként. Az számított valaha is?
Számít. Kevés női koreográfus van, és kevés a női rendező, tehát ez is nehezítő tényező volt. Bizonyos szempontból meg amiatt, hogy szőke nő vagyok, és néha tényleg azt lehetett hinni, mintha nem értenék dolgokat, ezért nem tekintettek riválisnak a férfi rendezők.
Visszatérve a családon belüli erőszakra, meg a Budapesti Operettszínházra is: a Hamupipőkében, amelyet tavaly mutattak be óriási sikerrel, és amelynek rendezője volt, hangsúlyosan jelent meg a családon belüli erőszak.
A bennünk élő gyermeket kétfajta magatartás jellemzi. Az egyik, hogy valaki lefagy, a másik, hogy üt és fut. Ez úgy jelenik meg a Hamupipőkében, hogy a címszereplő állandóan lefagy. Hasonlóan a Herceghez, tehát ez közös bennük. Az apa két mostohalánya ellenben, akiket folyton bánt a nárcisztikus anyjuk, üt és fut. Én szeretek gyerekdarabokat rendezni, mert sok ősi tudás van bennük. A Hamupipőke pedig egyszerre felnőtteknek és gyerekeknek is szól, ősi kódokkal, miközben a modern világ is benne van. Ez az eklektikusság rám is mindig jellemző volt, ahogy ebben a darabban is megjelent a modernség mellett a hagyomány. Nagyon szeretek Orbán János Dénessel meg Pejtsik Péterrel új darabokon dolgozni, mert egy nyelvet beszélünk, ugyanazt a fajta humort szeretjük, jól megértjük egymást. Ők írták Az Orfeum mágusát, a Hamupipőkét, mindkettőt én rendeztem, és nemrég mutattunk be egy új nagyoperettet az MVM Dome-ban, amely Dankó Pista életéről szólt.
Az MVM Dome óriási, húszezer főt befogadó aréna.
Én szeretem a kis színházat, az intim tereket, de nem állnak távol tőlem a nagyszínházi vagy a szuperprodukciók sem. Amikor Veszprém volt Európa Kulturális Fővárosa, a megnyitóünnepségen az egész várost meg kellett tölteni látványos dolgokkal. Tehát csináltam már ilyet. Mi most az egész arénát megtöltöttük élettel és tánccal, az egész helyet belaktuk, tehát nem az volt a koncepció, hogy messzire kell nézni egy kis pontot és hallgatni a zenét. Roppant látványos produkció lett a Dankó. Az első rész Szentpétervárott játszódik, mert Dankó az orosz cárnál is fellépett, aki imádta. A második részben Magyarországon vagyunk. Megelevenedik Az Orfeum mágusának Konstantinápolya, a budapesti kávéházak világa is életre kel, ahogy történelmi személyiségek is, például Ady Endre vagy Blaha Lujza.
Nyolcvan évet kellett várni arra, hogy új magyar operett szülessen, az épp most említett Az Orfeum mágusa. Mikor meglátta a címét, már akkor azt mondta, hogy jó lesz.
Amiben benne van a mágus, az jó. Ki kell szűrni a dolgokat a zajból. Engem az visz előre egy munkánál, hogy van valami vízióm. Élő szerzővel dolgozni egyébként teljesen más, mert lehet vele egyeztetni, konzultálni munka közben.
Legutóbb A cigánybárót rendezte a Budapesti Operettszínházban. Ott mi volt a víziója?
Az öt elem jelenléte. Lehet, hogy nem mindenki fedezi fel benne, de jelen van, és viszi előre a dolgokat. Az is mágia, hogy valamilyen kellékemet beviszem minden darabra.
Most mi volt ez a kellék?
A cigánybáróban a kendőmben próbáltak a lányok, azzal táncoltak.
Rendszeresen ránéz a darabokra, mikor már megy egy ideje az előadás?
Igen, nekem fontos a minőség: fantasztikus, ahogy a Budapesti Operettszínházban Kiss-B. Atilla főigazgató úr odafigyel rá, hogy színvonalas előadások szülessenek. Manapság kevés lehetőség van arra, hogy barokk színházat csináljon az ember. Hogy megjelenhessen a színpadon a szépség, mert itt látványosak a jelmezek, a díszletek. Mindemellett ott a társadalomkritikus tartalom is. Ebben a darabban például kincsről van szó, vagyis az anyagi javakhoz való ragaszkodásról vagy az elengedésükről. Tehát, hogy minél többet adsz, annál többet kapsz vissza. A kincs, a pénz is olyan minőség, amiből, ha az emberek túlzottan ragaszkodnak hozzá, kevesebb lesz. Hogyha el tudjuk engedni a dolgokat, akkor lesz hely, és bejön az ember életébe egy másik minőség. Én mindig azt mondom, hogy van az a három M, ami az embereket boldogtalanná teszi: a mutogatás, a méricskélés és a mártírkodás.
Vegyük végig!
Nem lehet másra mutogatni, minden tettünkért magunknak kell vállalnunk a felelősséget. Aztán a méricskélés sem jó: irigységhez vezet. A mártírkodás, az állandó panaszkodás sem vezet sehova.
Érdekes, ahogyan a kortárs tánc megjelenik a rendezéseiben a Budapesti Operettszínházban. Ilyen például a Hamupipőkében a macskák mozgása.
Vagy akár a János vitéz harmadik felvonása. Ott egy olyan táncstílus van, ami magyar specialitás, mert a mozdulatművészet hungarikum volt a 20. század elején, csak később elfelejtettük. Nagyon komoly mozdulatművész volt például Berczik Sári, Madzsar Alice vagy Dienes Valéria. De nagy hatással volt rám Mary Wigman, Martha Graham, Isadora Duncan munkássága, őróluk is csináltam már előadásokat. Én fiatal táncosként a klasszikus balett irányából jöttem, de mindig kerestem a gyökereimet, és sokszor ezekben a táncosnőkben találtam meg. És persze Pina Bausch-ban, aki látott táncolni Párizsban, bejött az öltözőmbe, és mondta, hogy tetszik, amit látott, meg hogy milyen bátor vagyok. Ez nekem nagyon fontos visszajelzés volt, mert valóban kell bátorság sok mindenhez. Például a nagyszínházhoz is. Tehát amikor egy nagy produkciót csinálok, bátornak kell lenni. Ha musicalt, operettet vagy operát rendezek, behozom a saját kortárs nyelvezetemet. De általában benne van a klasszikus balett is, ahogy A cigánybáróban, a harmadik felvonásban, a Valcerben, vagyis a klasszikus tudásom ott a koreográfiában: a klasszikus balett szépsége, semmihez sem hasonlítható finomsága, légiessége.
Mondják, hogy a kortárs tánc földhözragadtabb, míg a klasszikus balett az égre tör. De mintha Bozsik Yvette munkássága ennek a kettőnek a szintézise lenne.
Nekem nagyon fontos mindkettő. A gyökércsakra például úgy van jelen, hogy mindig mezítláb táncoltam, ez a földdel való kapcsolódás. Jelen esetben ez mondjuk egy színpad, de ugyanez lehet egy fának a megjelenítése. Nagyon sok olyan darabom van, ahol a természeti képeket is táncosok jelenítik meg. Ilyen az Éden Földön, amit a Nemzeti Színházban rendeztem Szarka Tamás művére, ebben a nádast is táncosnők alakították. Ilyen volt a Dankóban is a Délibábok tánca, ezt kifejezetten nekem írta Orbán János Dénes. Szerintem a művészet egyik nagy kihívása, hogy a teremtett világot ábrázoljuk, amelyben élünk. És a teremtett világban mi a legszebb? Hát az ember maga, meg a természet körülötte, és az állatok.
Például a macskák.
Egy állatfigura megfogalmazásakor nemcsak azt próbáljuk utánozni, milyen a mozgása, hanem azt is, hogy ki ő, és miként viselkedik. Tehát a személyiségét kell a táncoson keresztül megfogalmazni.
Az is sokatmondó, hogy nem csak a fővárosban lépnek fel.
Nagyon fontosnak tartom a vidéki fellépéseket a Bozsik Yvette Társulattal is, hogy olyan helyekre is elvigyük mind a felnőtteknek szóló, mind a gyerekelőadásainkat, ahol nem igazán látnak ilyet. A tápiószelei önkormányzattal például szerződésben vagyunk, minden évben több produkciót viszünk oda. Tápiószele a nagyszüleim szülővárosa, meg apukámé és anyukámé. Nekem fontosak a gyökerek, ahonnan jövök.
És mit hoz onnan?
Nagyon sok mindent. A nagypapám például vasutas volt, közben falusi lakodalmakban hegedült. Az ő emlékére készítettem a Lakodalom című darabot. Nekem a lagzik mindig erőteljes élmények voltak. Sokáig néztem feltűnés nélkül az embereket, mélyen bennem maradtak ezek az élmények. Volt ott mindenfajta dráma: öröm és bánat. De voltam disznóvágáson is, innen erőteljes drámai képeim vannak. Fel is használtam ezeket a képeket az Állatfarm rendezésekor.
A vidéki lelki kötelék miatt van annyi háziállatuk?
Igen, az állatokkal, a természettel való kapcsolódásom is onnan jön, faluról, meg az őszinteség, mert a nagyszüleim őszinte parasztemberek voltak. Őszintének lenni sokkal kifizetődőbb, mert a hazugság mindig kiderül. Csak viszi magával az ember a terhét. Nem szoktam megbántani az embereket, de azért őszinte vagyok.
Amikor rendez, akkor is?
Akkor is. Nem szeretek ítélkezni, az nagyon negatív dolog. Tele van vele az egész világunk, mindenki ítéletet mond a másikról, ezért kivonom magam ebből. Munka közben afféle tükör vagyok, és rendet teremtek. A rendező rendet teremt.
És lehet így?
Szerintem lehet szeretettel rendezni. Én sem viselem jól, ha valaki agresszív.
Ha már itt tartunk, az agressziónál: Simon Istvánt rendezte nemrég a Nárcisz című előadás során a Nemzeti Táncszínházban.
Rengeteget beszélgettünk erről a darabról. Barcs Kriszta terapeuta, pszichológus egy előadásában ezt a betegséget a tarotkártyán keresztül mutatja be. Mikor az ember áldozat, az a bolond. A bolond, akinek szemellenzője van, és valamit visz a hátizsákjában – a saját traumáit –, ezért lehet vele megcsinálni mindazt, amit a nárcisztikus tesz. A következő tarotkártya már az ördög. Utána az akasztott ember jön és így tovább. Az egésznek a lényege, hogy mágussá kell válni, az embernek kezébe kell vennie a saját sorsát, hogy ne maradjon benne az áldozati szerepben, ami nem könnyű. Mindezt beépítettük a darabba.
Tudjuk, hogy Bozsik Yvette is volt áldozat, úgyhogy tudja, hogyan lehet az áldozatszerepből kikerülni.
Többszörösen voltam én is áldozat gyerek- és fiatalkoromban, és úgy lehet ebből kikerülni, hogy foglalkozik vele az ember. Magától nem fog megoldódni. Az önismereti út az, ami ezeket meg tudja oldani, külső eszközök nem: sem gyógyszer, sem bódítószerek. Ezt csak azért mondom, mert volt idő, amikor nagyon súlyos pánikbeteg voltam, és nekem is gyógyszert írtak fel.
Miben nyilvánult meg a pánikbetegsége?
Súlyos rosszulléteim voltak, és ehhez csatlakozott egy alvásparalízis is, de végül meggyógyítottam magam. Nem gyógyszerekkel.
Voltak segítői?
Segítők mindig vannak, akkor is, ha nem tudunk róluk. Ott vannak körülöttünk.
Angyalok?
Angyalok, de azokat kérni kell. Mindenki tud segítséget kérni. Vannak a szellemvilág angyalai, de vannak a földi síkon is angyalok, vagyis segítők. Számomra a kis állatok is ilyen angyalkák. Nagyon sok állat meg tudja gyógyítani a szeretetével a gazdáját. Sokat segített a gyógyulásban, ami nekem ötven év fölött jött el, hogy kezdtem magamat elfogadni. Addig ugyanis nem sikerült. Az elfogadás után megértettem a szüleimet, és megbocsátottam nekik, magamnak és másoknak is. Aztán ebből el tudott indulni a szeretetenergia, és akkor az ember már nemcsak mástól várja, hogy szeressék: magtanultam magamat is szeretni. Fontos, hogy meg tudjuk ölelni a magunkban élő belső gyermeket, aki ezt az ölelést nem kapta meg. Adni kell magunknak dolgokat. Én nagyon sok mindent nem adtam meg magamnak, túl sokat dolgoztam, kizsákmányoltam magam, de most már tudom, hogy szükségem van a pihenésre, hogy adjak magamnak időt. Ilyenkor nem csinálok felesleges dolgokat, hanem otthon relaxálok.
Mint a macskák.
Igen, érdemes példát venni az állatokról. A kutyák például remekül tudnak rövideket aludni. Én is ilyen rövid alvó vagyok, ezért ahol csak lehet, alszom kicsit. A hála is nagyon fontos. Hogy hálásak legyünk azért, amink van.
Mik most a vágyai?
Fiatal táncosnőként azon kívül, hogy magam köré mágikus teret teremtsek, az volt a vágyam, hogy időskoromra olyan táncosnővé váljak, akinek már nincs szüksége kellékre, mert a mozdulataiban hordozza a tudást.
Ez már nagyon közel van. Vagy nem?
Még mindig használok kellékeket.
Van egy Bozsik Yvette-re jellemző szaggatott, repkedő kézmozdulat, amely néha olyan, mintha kihúzna valamit a szájából. Mit húz ki?
Nekem ez a mozdulat nem kihúzás, hanem kommunikáció. De igazából az a jó, ha mindenkinek mást jelent. Szeretem az alkotásaimban nyitva hagyni a dolgokat, akár a végkifejletet is.
Mielőtt ennek a beszélgetésnek is nyitva hagynánk a végét, még beszéljünk a társulatáról. Harminckét éves a Bozsik Yvette Társulat. Elmondható, hogy mindig egyszerre dolgozott fiatalabbakkal és idősebbekkel.
Igen, most is vannak fiatalabb és idősebb táncosok. Az új bemutatónkon három generáció táncolt együtt a Bartók Fesztiválon április 7-én és 8-án a Nemzeti Táncszínházban. Felléptek a társulat alapítói közül olyanok is, akik már nem táncolnak, de most visszajöttek hozzánk.
Mi tart egyben egy társulatot több mint három évtizeden keresztül?
Az emberi minőség. Én szeretem a táncosaimat. Egyrészt igyekszem megadni nekik a fellépési lehetőségeket, másrészt az is fontos, hogy egyenrangú alkotótársnak tekintem őket.
Lehetséges egyenrangúság egy társulatban?
Szerintem igen: például régóta dolgozom Vati Tamással, és egyáltalán nem gondolom, hogy bármivel is többet tudnék nála. Kiegészítjük egymást, ahogy a többiekkel is. Ezért tud működni – tényleg régóta együtt vagyunk.
Készül egy táncos film az életéről, a párja, Iványi Marcell rendezi. Mikor lesz a bemutatója?
Még nincsen konkrét időpont, de valószínűleg májusban tartjuk.
Hogy telt a forgatás?
Elképesztő volt. A Kaposvári Egyetemről a tanítványaim közül majdnem mindenki szerepel a filmben, de a Táncművészeti Egyetemről is sokan, a koreográfus szakról, a Bozsik Yvette Társulat táncosai. A keresztapámat Simon István alakítja; a Budapesti Operettszínházból is jöttek néhányan. Sok barát és tanítvány volt ott. Gulyás Liza gyerekként és Kathona Zorka fiatalként alakít majd engem, én a saját nagymamámat, Vati pedig a nagypapámat játssza. Marcellal is nagyon jó volt együtt dolgozni, mert amikor mondok valamit, ő már tudja, mi lesz a mondat vége, vagy fordítva. Egyformán gondolkodunk. A forgatás során sokat improvizáltunk is, ami szokatlan a filmes világban. Jó volt, sokat nevettünk, de terápia is volt, sok érzelmet megmozgatott.
Hogyan látja a jövőt?
Nyitva vagyok. A nyitottság nagyon fontos. Október 30-án a Táncszínházban fogom bemutatni a Jelenések könyvét, ami már régi tervem, és nagyon aktuális. Óriási zaj van a világban, káosz, és erőteljesnek érzem a sötét energiákat, de azt is, hogy ahol sötét energiák működnek, ott mindig van fény is. Már évek óta bennem motoszkál, hogy megcsinálom a Jelenések könyvét, mert nem nagyon nyúlnak alkotók ehhez a témához. Pedig tele van elképesztő képekkel, szimbólumokkal.
Mit szeretne megmutatni?
A fenevadat.
Mert ha látjuk, akkor tudunk védekezni?
Szerintem igen. Viszont a legtöbbször nem látjuk, mert rejtőzködik, és tetszetősnek mutatkozik. Szerintem most van itt az ideje, hogy ezt valaki megfogalmazza a tánc nyelvén. Tabuk nélkül.
Nyitókép: Horváth Judit