James Cameron egy 3D-s filmet forgatott Billie Eilish-sal, amelynek premier előtti vetítésén vettünk részt a középső lányommal. Koncertfilm volt ez a javából, sorjáztak a Billie Eilish-dalok, két dal között kicsit láttuk őt, az énekest, James Cameron kamerája emberként mutatta be, egy lánynak a szomszédból. Aztán állt ott a színpadon, és sok tízezernyi fiatal ordított és könnyezett, mikor meglátta őt. A lányt, a szomszédból. A filmnek ez a kettősség adott dinamikát. A katartikus őrület és a hétköznapi lábfájás. Mert fájt a lába az énekesnőnek, be is kellett kötni. Csillogás volt ez némi gézzel és sebtapasszal. Az első sorokban szinte csak lányok álltak. Volt időnk megfigyelni őket, mert sokszor és hosszan mutatta Cameron kamerája őket. Énekeltek és sírtak, sírtak és énekeltek. És éreztek, minden érzelem látszott rajtuk. És keringtek a fiatalság tomboló energiái. Mellettem ült a lányom, nagy rajongója az énekesnőnek. Ránéztem néha. Sőt, néha kifejezetten őt néztem. Ahogy rajongva énekli halkan a dalokat, sír is talán. Láttam, hogy megéli a katarzist, és ahogy néztem, azt hiszem én is megéltem vele.

Miközben a reggeli tejeskávét kortyolgattam, azon tűnődtem, milyen kegyetlenül unalmas lenne az élet kultúra nélkül. Lassan már hagyomány, hogy minden évben elültetek egy újabb rózsatövet. Idén is kiválasztottam egyet, és miközben a kertészetből mentem haza, azon gondolkodtam, hány perc alatt tudok három irodalmi művet előidézni a memóriámból, amelynek címében szerepel a rózsa szó. Nem kellett sokat gondolkodnom. Először Jókai Mór Sárga rózsája jutott az eszembe, aztán Umberto Eco A rózsa neve című regényére gondoltam, mindkettő a kedvenc olvasmányaim közé tartozik, és kellett még néhány másodperc, hogy édesanyám egyik nagy becsben tartott könyve jusson az eszembe, amelynek címe: Edith Piaf – Rózsa és tövis. Azt már végig se mertem gondolni, hogy hány filmben játszott központi szerepet a rózsa, de ha akartam, ha nem, mint egy gyors mozifilmben úgy kezdtek sorjázni a képek a fejemben. Aztán meg az jutott az eszembe, vajon mondtam-e a lányaimnak azt a fontos tudást, amelyet én is nagyapámtól hallottam, hogy akkor kell megmetszeni a rózsákat, amikor nyílik az aranyeső. Szerintem nem mondtam. Igyekszem pótolni.

Sok minden lehet a vonal alatt, de ha a klasszikus újságírásra gondolunk – tudjátok, amikor még papírt tartott az emberfia a kezében nem pedig tabletet –, akkor a vonal alatt a tárca volt. Felette kül- és belpolitika, gazdaság vagy sport, de a csöppnyi kis felüdülés, a tárca műfaja, az a vonal alatt volt. Ez most nem tárcák gyűjteménye lesz, ma már úgyse tartja számon senki, hogy volt egy olyan sajtóműfaj, hogy tárca. Sokkal inkább arra utal ez a furcsa vonal alattiság, hogy itt valami másképp lesz. Itt azt nézzük meg, hogy mi van a mélyben. Mi az a víz alatti áramlás, ami – ha akarjuk, ha nem – befolyásolja a hétköznapjainkat. Vagyis megkeressük a valódi kulturális értékeket, és felmutatjuk. Lám-lám. Aztán mindenki azt kezd vele, amit akar. Tarthatja a vonal alatt. De át is helyezheti a vonal fölé.