A balatonarácsi telkünkön (a mai Balatonfüredbe 1954-ben beolvasztott ősi magyar településen) állt egy meteorológiai megfigyelő központ, ami nem volt nagyobb egy kisebb fajta madárlesnél. Hófehér kis kuckó volt egy emelvényen, amit 4-5 lépcsőfokkal lehetett megközelíteni. Évente egyszer jöttek valakik, valahonnan és fontos megfigyeléseket végeztek a csöppnyi kis állomásról. Tőlük tudtuk meg, hogy ez a telek, fekvéséből adódóan rendkívüli mikroklímával rendelkezik, ezért nőnek rajta mediterrán növények. Nálunk az egész miliő olyan volt, mint ha Provance-ban élnénk. Alattunk szőlőültetvények, vadvirágos rét, szaladgáló vadnyulak és a Balaton, mögöttünk az erdő, balra Csopak, szemben Siófok, jobbra a Tihanyi-félsziget. Reggelik a teraszon, madárcsicsergés, napsütés, néha egy-egy őz is arra tévedt. Mindenhova gyalog jártunk: vásárolni és a strandra is. Tíz-tizenkét kilométer volt a napi penzum. Sok jóbarát, nagy beszélgetések az esőben és hűsölés a diófa alatt. A balatoni lankák sok titkos történetet őriztek. Régi arisztokrata családok meséit, drámákat, szerelmeket, és persze ott született egyszerű emberek napi küzdelmeit. Legközelebb ezekről is mesélek! (Bende Katalin: Pliszé 2. rész – folytatjuk)
Napi jegyzet: Bende Katalin: Pliszé 1. rész
Mindenkinek van egy Balatonja. Az enyém Balatonfüred, pontosabban Balatonarács. Gyerekkoromban a szüleim vettek egy zsebkendőnyi telket az Öreghegyen. Lejtős volt, se víz, se villany nem volt bevezetve, cserébe teljes panorámánk volt a Balatonra. A vonat úgy futott alattunk, mint egy játékterepasztalon, olyan magasan voltunk, hogy a felhők előttünk találkoztak, és tudtuk melyik percben érkezik a vihar. Művészeknek volt arra nyaralójuk, például Ferencsik János karmesternek, illetve a régi rendszerből maradt arisztokrata családok leszármazottai is éltek ott. Apám teljes műszaki analfabéta volt, gyakorlati érzéke nulla, élete a színház és az irodalom körül forgott. Valahonnan kerített egy sátrat, felvertük a frissen szerzett „birtokunkon”, és este lefeküdtünk a csillagos ég alatt a forró nyári éjszakában. A tücskök ciripeltek, a csillagok ragyogtak. Reggel arra ébredtünk, hogy lecsúztunk a sátor aljára annyira leejtett a telek, és kiszakadt a cipzárnál az anyag. Így kezdődött a mi arácsi életünk. Vízért az 500 méterre alattunk található házhoz jártunk, kannákkal. Úgy éltünk, mint a nomádok , de nem sokáig. Hamarosan egy csinos kis faház épült, aminek már alapja is volt, így nem csúsztunk a Balatonba reggelre. (Bende Katalin: Pliszé 1. rész – folytatjuk)
Napi jegyzet: Milyen legyen a jó férj?
Olvasom, hogy sokan az ősi kínai tudományhoz fordulnak, ha a jó férj ismérveit keresik. A cikkben a szemöldök, a szem, az orr, az áll és a fülcimpa is szóba kerül, mármint, hogy milyennek kell lennie. Világunkban („nézd legott Komédiának, és mulattatni fog”) a külsőségeknek van nagyobb súlya. Pedig nem túl bonyolult dologról van szó, egy napi jegyzetet megér, hogy segítsünk a fiataloknak. Nézzük az ősi magyar tapasztalatot! Ez alapján a jó férj elsősorban elkötelezett. Ez a legfontosabb, enélkül csak bohóckodás van, párkapcsolat nincsen. Ez azt jelenti, hogy nem csalja meg a feleségét, őszinte (vagyis egyenesen kommunikál, nem játszmázik), megbízható (nehéz helyzetekben is lehet rá számítani), tiszteli a nőt (vagyis figyelembe veszi a határait), érzelmileg érett (vagyis tudja kezelni az érzéseit és a konfliktusokat), felelősségteljes (pénzügyekben, munkában, családi ügyekben is stabil), szeretetteljes és van humora. A nők megvadulnak attól, ha egy férfi szellemes (nem idétlen, hanem jó humorérzékkel bír). Lehet, hogy meglepőt fogok mondani: a férfiak jelentős része ilyen. Csak elő kell hozni belőlük mindezt a nőknek. És hogy milyen legyen a szemöldökük? Azt én a kínai tudósokra bíznám.
Napi jegyzet: Jaj, úgy élvezem én a strandot!
Most, hogy megnyíltak a csúszdák, és eljött a strandidő, a családok meglátogathatták a strandot. Mi is így tettünk a hosszú hétvégén, és miközben a felnőttek nyugodtan úszhattak, amennyit csak akartak a hideg vizes medencében, addig a gyerekek lecsúszhattak a csúszdán ezerszer. Néha egy kis zavar támadt az erőben, amikor a kisgyerekek ugráltak szinte az ember feje mellett az úszómedencébe, a nagydarab felnőttet meg az úszómesterek szedték ki a csúszdán való lecsúszás után a vízből rosszulléte okán. Ezen én már meg sem lepődöm, ilyen korban élünk, sokan nem tudják mi a megfelelő viselkedés. Viszont azt örömmel vettem tudomásul, hogy újra van élet a Dunán. Emlékszem, apámmal – amint eljött a jó idő – már mentünk is kajakozni, nekem sem telik úgy el nyári szezon, hogy lányaimmal ne eveznénk a Dunán. Szerencsére vannak még kajak-kenu kölcsönzők, sőt, tábor is, ahol a kicsik megtanulhatják, ami elengedhetetlenül fontos a vízi léthez. De az is feltűnt, hogy míg a lányaim sajtos-tejfölös lángost eszegettek, addig nekem nem volt kérdés, hogy sült kolbászt kérjek kenyérrel és mustárral. A sorban állva magamban mosolyogva állapítottam meg, hogy férfiember ezt eszi a strandon. Ahogy apám se evett soha mást.
Napi jegyzet: Újra lehet kritikusan gondolkodni Cannes-ban?
A Cristian Mungiu Fjord című, Norvégiában játszódó filmnek ítélte az Arany Pálmát a zsűri szombat este a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Ez némileg megnyugtató, hogy képes a franciáknál nyerni olyan film, amelyben a józan ész szembe mer menni a korszellemmel. Mert ebben a filmben a korszellem azt diktálja, hogy egy román családtól, amely kiköltözött a távoli nyugatra, egészen konkrétan Norvégiába, elveszik a gyerekeiket. Csak jobban neveli majd az állam, mint a konzervatív, vallásos szülők, akik bevallják, hogy néha bizony elcsattan egy-egy pofon. Az aktákból kilátni képtelen norvég hatóságot rendesen elkaszálja a film, és arra is felhívja a figyelmet, hogy nem jó az az út, ami felé megy a világ. Az alaposan kidolgozott drámai helyzetekben Cristian Mungiu az együttélés kérdését és a progresszió nevében elkövetett túlkapások problémáját veti fel, és hangsúlyozza a nyugati társadalmak polarizációját, amelyben a kételkedésnek egyre kevésbé van helye. Ahol pedig nincsen kételkedés, ott nincsen demokrácia sem. Én nem is értem, hogyan győzhetett ez a film Cannes-ban, ahol már jó ideje csak azok a filmek nyernek, amelyek kritikus gondolkodásra nevelés helyett a bólogatás kultúráját reklámozzák.
Napi jegyzet: Cannes-ban visszakérik a ráncaikat?
Hol vagyunk már attól, hogy a hollywoodi színésznők problémája az legyen, hogy nagyon rácosodnak vagy őszülnek. Új problémahalmaz előtt áll az emberiség. Már az is gyanús, hogy a Cannes-i vörös szőnyegen való bevonulás alkalmával néhány színésznő nemhogy szépen megöregedett volna, hanem egyre fiatalabb. Reméljük, ez nem valamiféle időgépes dolog, és legközelebb nem a babakocsiban csörgeti a csörgőt Philippine Leroy-Beaulieu a vörös szőnyegen. De félre a tréfával, mert az egyik Cannes-ban bemutatott film egy igazán komoly problémát tárgyal. Premières programban bemutatott The End of It arról szól, milyen kegyetlenül rossz annak a nőnek, aki már 250 éves. Rebecca Hall, aki sikeres ékszerkészítő – ez se véletlen, hiszen egy eljegyzési gyémántgyűrű lelkeket köt össze, az pedig örök –, befejezné a földi létet 250 év után. Úgy lehet egyébként ilyen sokat élni, hogyha bármely szervünk elromlik, kapunk helyette újat, jót, és hogy elférjünk, belakjuk az egész galaxist. De azért már most is gyanús ez nekem. Lehet, hogy még 250 év múlva is Rebecca Hallról készítek filmes podcastot? Remélem addigra kicsiszolja színészi képességeit, nekem meg lesz végre egy rendes mikrofonom.
Napi jegyzet: Karizmatikus antagonista nélkül nincs jó kalandfilm
Míg a Star Wars Mandalori-sorozata egészen nézhetőre sikeredett, addig a mozifilmmel sok a bajom. Hamarosan készül a podcast, ott majd kifejtem részletesebben, de annyit elöljáróban már most is mondhatok, hogy az hiányzik a filmből, ami a sorozat lényege volt. A lélek. Olyan ez a film, mintha mesterséges intelligencia írta volna, minden a helyén van, csak az hiányzik, ami a filmek lényege: hiányzik a csoda. Ha konkrét okot keresünk, akkor dramaturgiai szempontból arról van szó, hogy karizmatikus antagonista nélkül nincsen jó kalandfilm. Darth Vader az volt. Igazi félelmetes, pszichopata ellenség, akit azonnal észrevettünk, ha megjelent a mozivásznon. Már csak azért is, mert külön zenéje volt, ma is el tudja dúdolni mindenki. Ebben a filmben nem lehet igazán komolyan venni a birodalmiakat. Aztán a legnagyobb baj, hogy hiányzik a sok apai gyöngédség is a filmből, ami pedig a sorozatban megvolt. Simán kezdődhetett volna úgy a film, hogy az űrhajó irányítókarjáról lecsavarja a golyót Mando és Grogunak adja. Ahogy a film végén is. (Aki látta a sorozatot, tudja miért.) Darálták, darálták a történetet, de az emberben csak nőtt a hiányérzet. Pedig az esély megvolt.
Napi jegyzet: Hófehérke, Hamupipőke és a tánc
Mindhárom lányommal együtt láttuk Ifj. Harangozó Gyula Hófehérkéjét a Budapesti Operettszínházban. Lenyűgöző volt. Csütörtökön a rendező is fellép egyszer a banya szerepében (tánctörténelmet ír), és erről jut eszembe, hogy ez is remek alkalom, hogy felhívjuk a figyelmet a klasszikus értékeinkre. Fontos, hogy újra és újra elmeséljük gyerekeinknek azokat a hagyományos történeteket, amelyek képesek arra, hogy kialakítsák a védelmi rendszerüket. Ma is olyan világban élünk, ahol kerülni kell az idegeneket. Főleg, ha akarnak valamit: almát adni vagy bármi mást. De a családon belül is fel kell ismerni, ha bántalmazásról van szó. Az operettben a Hamupipőke Bozsik Yvette rendezésében erre is felhívja a figyelmet. A Hófehérke balettelőadás, de a Hamupipőkében is van klasszikus balett, sőt még kortárs tánc is. Mindez csak azért érdekes, mert gyerekeinknek elengedhetetlen, hogy megmutassuk ezeket a hagyományos kulturális értékeket. A balett légies szárnyalását, a kortárs tánc földhöz közeli súlyosságát. Ahogy Barisnyikov (orosz születésű, amerikai balett-táncos, koreográfus) mondta: „A tánc képes feltárni mindazt a titkot, amit a zene elrejt.”
Napi jegyzet: Volt két bohóc: Kapa és Pepe
Volt két bohóc. Kapa és Pepe. A bohócológia szerint van a fehér bohóc, aki okos, szabálykövető, ő egy afféle apafigura, ő testesíti meg a hatalmat, a pszichológiai megközelítésben ő a szuperegó. A másik, az augusztó, ő a kissé buta figura, mindig bajba keveredik, ügyetlen is, ő testesíti meg a gyereket, ő a hatalommal szemben álló ember, vagy, ha a pszichológia felől nézzük, akkor ő az egó. Amikor őt kinevetjük, magunkat nevetjük ki. Hazánkban a 90-es évek végétől nekünk Kapa, Mucsi Zoltán volt a fehér bohóc és Pepe, Scherer Péter volt az augusztó. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-film hozta meg az áttörést Pepe figurájával Scherer Péter életében. A figurákat Hernádi Gyulának köszönhetjük, ahogy a korábbi Jancsó-filmek forgatókönyvírója is ő volt. A Jancsó-Hernádi páros előtte, a diktatúrában a metaforikus-stilizált elbeszélést választotta filmjeiben absztrakt megjelenési formában, míg a demokráciában már nem volt erre szükség, ezért jött a hétköznapi, tiszta beszéd, a szókimondás, amire a legmegfelelőbb figurák a bohócok voltak. Ők lettek a kapitalizmus kritikusai. Kapa és Pepe. Szerettük őket, hozzánk nőttek. Volt két bohóc… Kedd óta viszont már csak egy van. Isten Önnel, Pepe!
Napi jegyzet: Amikor a realizmus és a romantika világa összecsap
Feltámadt virtuálisan Jókai Svábhegyi kertje. De mit is jelentett neki a kert? Vegyük csak elő a leghíresebb regényét, amelyben van egy hideg és kegyetlen világ – Jókai a kapitalizmus kritikáját adta a leírásában –, és van egy másik, egy sziget, egy kert, ahol nem a kapitalizmus törvényei uralkodnak, ahova elmenekülhet a főhős, Tímár Mihály! Úgy is szokták mondani, hogy Jókai Mór Az arany emberben a realizmus és a romantika világát állította szembe egymással. Mindezt a női főszereplők karakterén is bemutatta. Tímea, aki hálás volt Tímár Mihálynak – és egy fiatal kisasszony könnyen hajlamos összekeverni a hálát a szerelemmel –, ezért hozzáment feleségül, de mivel nem szerette, sikerült teljesen boldogtalanná tennie a férfit. Ha jól sejtem ez a realizmus világa, meg a pénzé, is, mert volt pénzük elegendő, tudjuk honnan, aki meg nem tudja, olvassa el a regényt. A pénz viszont kevés a boldogsághoz. Aztán ott volt Noémi és a szigete, a kert, a romantika világa, az egyszerű élet, ma úgy mondanánk, a fenntartható gazdaság, és a férfi iránti hű elköteleződése. Noémi Tímeával ellentétben nem akart más férfival is lenni. Örök hűséget fogadtak. Ezt jelenti a burjánzó kert Jókai életében.
Hirdetés