A Bor, nők és dal egy elegáns enteriőrben játszódó szalonjelenet. A festményen egy fiatal nő látható, amint lanton játszik.
A klasszikus balett ünnepe: X. Nagy Iván Nemzetközi Balettgála az Operaházban
A nemzetközi balettvilág egyik legismertebb művészpárja, Nicoletta Manni és Timofej Andrijashenko is fellépett.
Podcast – Reggeli Kávé-talkshow: Star Wars: A mandalori és Grogu, valamint a mese
A féórás adásban a két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről és persze a meséről.
Hat nap, 26 társulat, 31 előadás – Bábszínházak találkozója Kecskeméten
A programkínálat nemcsak a szakmának szól: a családokat és az érdeklődő közönséget is számos nyitott esemény várja.
Napi jegyzet: Gondolatok a legújabb Spielberg-filmről
Mando és Rafa után a Reggeli Kávé talkshow témája Steven Spielberg legújabb filmje lesz. Ez a Napi jegyzet a teljesség igénye nélkül szól az első benyomásokról. És mivel a jegyzetíró filmkritikus, nem tud elmenni amellett, hogy micsoda filmtörténeti tudással rendelkezik Spielberg, milyen finom, mesteremberes mozdulatokkal idézi meg a filmtörténet legjavának néhány fontosabb jelenetét. A film tehát egyrészt stílusgyakorlat, így sok-sok jelenet könnyen magával ragadja az embert. Másrészt viszont, ha ezeket a jeleneteket megpróbáljuk összerakni teljes egésszé, akkor nem áll össze a kép. Ez a film zavaros. Én a magam részéről nem igazán értem Spielberg motivációit. Ha mesét akar csinálni, akkor ennél sokkal kevésbé realista környezet jobban magával ragadja a nézőt, ha viszont olyan filmet, amiről bár tudjuk, hogy mese, de valamiért hitelességre törekszik, valamin szeretne elgondolkodtatni, akkor viszont túlságosan gyermekded az egész. Bár az kétségtelen, hogy Spielberg munkássága a Harmadik típusú találkozásokkal indult, és talán így a pályája vége felé ehhez akar visszatérni, de ez a film keveset mond a témájáról. Sokkal inkább beszél arról az állapotról, milyen egy érzelmi burokban élni aspergeresként. Vagyis ez a film inkább önvallomás, mint sci-fi.
Napi jegyzet: A cirkusz és az operett sztárjai egy színpadon állnak
Már gyerekkorom óta szeretem a cirkusz világát. Elsősorban a bohócokat. A fehér bohóc és az Augusto kettősét. Ahogy az apafigura eszén sokszor túljárt az örök gyerek, és ahogy a gyerek valahogy mégis biztonságban volt a fehér bohóc apai figyelmében. Csak később értettem meg, hogy kettősük milyen magasságokba repítheti az embert, és azt is, hogy miért szomorú a bohóc. Hogyan lehetséges az, hogy az állandó vidámság és nevettetni vágyás mögött mindig ott van a magány melankóliája. A cirkusz csillogása viszont mindig mosolyt csalt az arcomra. A szép ruhák, a megkoreografált mozdulatok, amelyek megelőzik a mindenkori katarzist, az emberfeletti teljesítményeket. Ahogy az operettszínházban is emberfeletti teljesítménnyel játszanak és énekelnek az operett sztárjai. Mert arra is emlékszem, mit éreztem, amikor először meghallottam, hogy „hány el nem ölelt őrült ölelés, mennyi el nem dobbant szívverés”, és meg is született a döntés, hogy én a zenés színház rajongója leszek, és konkrétan annyiszor láttam az idézett Monte Cristo grófját a Budapesti Operettszínházban, hogy össze se tudom számolni. Épp ezért kifejezetten fontos pillanat, amikor fiatalkorom két szerelme, a cirkusz és az operett közös produkcióra készül.
Így találkoznak az égen a csillagok. A cirkusz és az operettszínház közös estje
Részletek hangzanak el a Carmen, A Notre Dame-i toronyőr, A Monte Cristo grófja és a Jekyll és Hyde című musicalekből.
Napi jegyzet: A könyvhét titkos varázsa
Különös izgalom fog el minden évben, amikor kezdődik a könyvhét. Ez az állapot már kamaszkorom óta tart. Ilyenkor ünneplő ruhába öltözik a Vörösmarty tér, és mint egy könyvparadicsomba, lehet menni, válogatni, nézelődni, tervezni, listákat összeírni. Amikor még nagyon fiatal voltam, és csak egy-két könyvet lehetett megvenni a könyvhéten, hiszen kellett a pénz egy csomó más dologra is, akkor listákat állítottam össze a könyvhéten, hogy majd melyik hónapban melyik könyvet fogom megvenni. Majd az év során, a listákon lévő könyveket cserélgettem, hogy mit előbb és mit később, mi lett fontosabb, mi várhat még. Ami stabil megvásárolandó volt a Könyvhéten, az a Szép versek és a Körkép. Emlékszem, édesanyámmal is minden egyes könyvhéten megvettük az adott év verseinek és novelláinak gyűjteményét. Aztán arra is emlékszem, hogy az egyik évben a hőn áhított és frissen megjelent filmtörténet boldog tulajdonosaként lehetett velem madarat fogatni. Ma is emlékszem a nehéz és vaskos könyv illatára. Aztán, ahogy múltak az évek, már nem kellett listákat összeállítani, megvehettem azokat a könyveket, amikhez kedvem szottyant, de mégis megmaradt az izgalom. Meg a vágy, hogy nem kell rögtön minden, jó lesz hónapról hónapra gyűjtögetni.
Három helyszín, több mint 170 kiállító és közel ezer dedikálás. Kezdődik a 97. Ünnepi Könyvhét
Június 11. és 14. között visszatér az Ünnepi Könyvhét, amely közel száz éve hozza össze az írókat, a kiadókat és az olvasókat.
Napi jegyzet: Clint Eastwood visszavonul, de mi nem térünk le az igaz útról
Már napok óta nézem a hírt, hogy Clint Eastwood visszavonul a filmkészítéstől. Nincsen ebben semmi különös, ha 96 éves az ember, hoz ilyen döntéseket. Sokkal inkább megdöbbentő, hogy ilyen sokáig volt még kedve szólni az emberekhez. Ő ugyanis még ahhoz a generációhoz tartozott, akik a filmjeikkel fontos erkölcsi mondanivalót akartak közölni. Furcsán megváltozott a világ. Ma már ez a fajta közlési vágy mintha elmúlt volna, vagy éppen hogy azok a stabil erkölcsi értékek, amelyekről Clint Eastwood mesélt a filmjeiben relativizálódtak ebben a posztmodern környezetben. Nem olyan fontosak. Clint Eastwood egyébként még annak idején azzal lepte meg a közönséget, hogy nemcsak színészként volt jelen hitelesen a mozivásznon, de rendezőként is odarakta magát. Jobb filmeket rendezett, mint a rendezőóriásnak tartott társai. Mígnem eljött a pillanat, és melléjük ülhetett egy asztalhoz. Idézzük meg egy pillanat erejéig a Nincs bocsánat zárójelenetét. A fegyver besül, de hősünk így is győzedelmeskedik. Visszaállítja a világ rendjét, a western, amely az amerikai mítoszról is szól, nem az a műfaj, amely alkalmas az igazság relativizálására. Ha Clint Eastwoodra gondolok, akkor mindig ez jut az eszembe. A férfiak világa, ahol megvédjük a nőinket és az erkölcsi alapelveinket.
Hirdetés