Úgy vettem észre, hogy furcsán állunk a kötelező olvasmányok ügyéhez. Olvasni ugyanis olyan egy embernek, mint vizet inni. Már ha gondolkodó lényként élné az életét. És erre szocializáljuk a gyerekeinket is. Először akkor, amikor olvasunk nekik minden este mesét. Aztán akkor, amikor mi is példát mutatunk azzal, hogy látja a kezünkben a könyvet, ha máskor nem is, legalább hétvégén. Meg persze akkor, amikor szólunk nekik (minden nap), hogy olvassák a kötelező olvasmányt. Legalább egy kicsit. Persze mi is olvashatjuk velük, vagy az is jó, ha felolvasnak nekünk. Csak egyetlen dolgot nem szabad hagyni, az olvasmányok megítélését. Hogy a gyermek mondja, hogy nem akarja olvasni mert nem tetszik. Az olvasás ugyanis egyrészt gyakorlás kérdése, másrészt nincs a Földön olyan könyv, amelyből ne lehetne tanulni valamit, amelyben ne lenne egy különleges mondat, hasonlat vagy gondolat. És mivel a kötelező olvasmányokban sok ilyen különlegesség van, ezért ha olvassák gyerekeink, egyre okosabbak, műveltebbek lesznek. Nő a szókincsük, és egyre jobban tudnak majd olvasni is. A kötelező olvasmány tehát nem kívánságműsor. A szülők felelőssége, hogy a gyerek ne hagyja a szünet utolsó napjára. Egyébként még az is lehet, hogyha szépen nyugodtan olvas a gyerek, megszereti a könyvet, sőt még az olvasást is. A lényeg az, hogy minden nap egy kicsit.