„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Mit jelent tartozni valahová? Mit visz magával az ember, amikor elhagyja a szülőföldjét? Tamási Áron neve összeforrt Ábellel, a székely humorral és az erdélyi tájjal, de vajon mennyit tudunk magáról az íróról a jól ismert idézeteken túl? Tudta, hogy Tamási Amerikában is élt, és hogy az Ábel-trilógia valójában egy különös világjárás története is? Ismeri legfontosabb műveit, életének állomásait és azt a sajátos irodalmi világot, amelyben a humor mögött mindig ott lapul egy komolyabb kérdés? Most letesztelheti, mennyire ismeri Tamási Áron életét és életművét.
Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született Farkaslakán, a Székelyföldön. A hely nem egyszerű háttérként került be az irodalmába: meghatározta látásmódját, nyelvét és azt a különös emberképet is, amely műveinek egyik legfontosabb sajátossága. Hősei egyszerre kötődnek szorosan egy közösséghez és állnak állandó párbeszédben a világgal. Ismerik a föld törvényeit, a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a közösségi élet szabályait, de közben van bennük valami makacs szabadságvágy is.
A világ és a rengeteg
Tamási pályájának egyik különös tapasztalata, hogy miközben írásaiban mind erősebben fordult szülőföldje felé, személyesen maga is megtapasztalta az elszakadás élményét. Kolozsvári tanulmányai után az Egyesült Államokba került, ahol egészen más környezetben kellett megállnia a helyét. Dolgozott, alkalmazkodott, figyelte az amerikai világot, és közben egyre világosabbá vált számára, mit jelent az a hely, ahonnan elindult. Az otthon ugyanis csak akkor válik igazán láthatóvá, amikor az ember elveszíti a közelségét. Tamási életművében ezért olyan fontos a helyhez való kötődés. Nem bezárkózást jelent, hanem azt a biztos pontot, amelyből az ember elindulhat a világ felé. Ez a gondolat ad különös mélységet legismertebb hősének, Ábelnek is.
Ábel, aki nem akar elveszni
Az Ábel a rengetegben 1932-ben jelent meg, és hamarosan megszületett belőle az a trilógia, amely Tamási Áron nevét a magyar irodalom egyik legfontosabb klasszikusává tette. Ábel története azonban nem azért időtálló, mert egy letűnt székely világ hangulatát őrzi. Hanem mert egy fiatalember története arról, hogyan próbál eligazodni a világban. Ábel először a Hargitán, az erdőben kerül olyan helyzetekbe, amelyekben magára van utalva. Aztán elindul a társadalom felé, majd Amerikába. A trilógia tulajdonképpen egy különös fejlődésregény. Az ártatlanságtól a tapasztalat felé vezető út, amelynek során a főhős egyre többet tud meg a világról, és talán egyre kevésbé hisz annak egyszerű magyarázataiban. Ábel egyik legfontosabb tulajdonsága ugyanis éppen az, hogy figyel. Sokat kérdez, sokszor meglepődik, bevallja, ha téved, és képes az újrakezdésre. És – ami a legfontosabb – közben nem veszti el a józan eszét, sőt a humorát sem.
A humor, amely mindent megváltoztat
Tamási humora nem könnyű, felszínes humor, hanem egy olyan szemlélet, amely képes nevetni az emberi gyarlóságon, az élet abszurditásán és a hatalom önellentmondásain is. A nevetés nála gyakran védekezés, de egyben megismerési forma is. Aki nevetni tud valamin, az bizonyos értelemben már kívülről is látja azt. Ábel pedig pontosan ezt teszi.
Tamási műveiben a realista tapasztalat és a mesei gondolkodás sajátos módon találkozik. A mindennapi ember ugyanabban a pillanatban lehet esendő és hősies, nevetséges és bölcs. Ez különösen erősen jelenik meg olyan műveiben, mint a Jégtörő Mátyás, a Ragyog egy csillag, a Hazai tükör vagy színpadi darabjaiban. Tamásinál a valóság soha nem pusztán az, amit látunk. Mindig van mögötte valami más is. Egy erkölcsi kérdés, egy régi történet, egy közösség emlékezete, egy emberi döntés következménye. Ezért keveredik nála olyan természetesen a realitás és a mítosz, a humor és a tragikum.
Az anyanyelv mint otthon
Tamási prózájának egyik legnagyobb ereje a nyelve. Nem egyszerűen „székelyesen” ír. A beszéd ritmusát, fordulatait, gondolkodásmódját emeli irodalommá. Ebből születik meg az a sajátos hang, amelyet néhány mondat után fel lehet ismerni. De ez a nyelv nem puszta stiláris különlegesség. A beszédmód mögött ott van egy egész világ. Egy közösség tapasztalata, humora, gondolkodása, a kimondás és az elhallgatás sajátos egyensúlya. Tamásinál az anyanyelv ezért szintén otthon. Talán éppen ezért olyan fontos számára a hazatérés motívuma. Az ember nem csupán egy tájhoz tartozik. Egy nyelvhez is. Ahhoz a nyelvhez, amelyben először tanulta meg megnevezni a világot.
Tamási Áron műveinek egyik félreértése, ha kizárólag egy eltűnőben lévő erdélyi világ krónikásaként olvassuk. Mintha a könyvei egy régi Magyarország fényképalbumai lennének. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Tamási nem egyszerűen megőrizni akarta a múltat. A múltból kiindulva próbált választ találni az emberi lét alapvető kérdéseire. Mit kezdjünk a veszteséggel? Hogyan őrizhető meg a méltóság? Mennyit ér az ember szabadsága? Lehet-e tisztességesen élni egy igazságtalan világban? És mi történik akkor, ha az embernek el kell hagynia azt a helyet, amelyet otthonának nevezett?
Tamási Áron
1897. szeptember 20. – 1966. május 26.
Tamási Áron Farkaslakán, sokgyermekes földművescsaládban született. Székelyudvarhelyen érettségizett 1917-ben, majd az első világháborúban az olasz frontra került. A háború után Kolozsváron jogot, majd kereskedelmi tanulmányokat folytatott, rövid ideig bankhivatalnokként dolgozott. 1923 és 1926 között az Egyesült Államokban élt, elsősorban New Yorkban. Amerikai tapasztalatai későbbi egyik legismertebb művében, az Ábel-trilógiában is visszaköszönnek: a székely paraszti világ találkozik benne a modern, gépies kapitalizmussal. Hazatérése után Kolozsváron telepedett le, és az 1940-es évekig Erdélyben élt. Első novellája, a Szász Tamás, a pogány 1922-ben jelent meg a Keleti Újságban. Az erdélyi magyar irodalom szinte valamennyi fontos szellemi műhelyével kapcsolatot tartott, miközben a magyarországi népi írókhoz is szoros szálak fűzték. A nép társadalmi és kulturális felemelkedését demokratikus úton képzelte el. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó egyik kezdeményezője és elnöke volt. Írói világának középpontjában a székely falvak élete állt. Műveiben a szegénység, a természettel és a társadalmi igazságtalanságokkal vívott küzdelem éppúgy megjelenik, mint a székely ember furfangja, humora és életrevalósága. Különleges tehetséggel ötvözte a tragédiát és a komédiát, a realista ábrázolást és a népi misztikumot. Az 1930-as és 1940-es években regényei mellett egyre több színművet is írt. A második világháború után politikai szerepet is vállalt: 1945 és 1947 között országgyűlési képviselő volt. 1949 után évekre elhallgattatták, 1954-től azonban ismét publikálhatott. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja volt, decemberben pedig felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot. Munkásságát három Baumgarten-díjjal és 1954-ben Kossuth-díjjal ismerték el. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották; rendes tagságát posztumusz, 1989-ben állították helyre. Tamási Áron 1966. május 26-án Budapesten hunyt el. Kívánságának megfelelően Farkaslakán temették el, azon a székelyföldi tájon, amely egész életművének egyik legfontosabb ihlető forrása volt. Irodalmi örökségének talán legfontosabb része, hogy a székelyek gondolkodásmódját és sajátos világát egyetemes érvényű irodalommá emelte.
Legismertebb művei közé tartozik a Lélekindulás, a Szűzmáriás királyfi, az Énekes madár, az Ábel a rengetegben, az Ábel az országban, az Ábel Amerikában, a Jégtörő Mátyás, a Bölcső és bagoly, a Tündöklő Jeromos, a Ragyog egy csillag, a Csalóka szivárvány, a Vitéz lélek.
Két fontos idézet tőle:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
„A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok-sok kötelessége.”