1899. augusztus 13-án született Alfred Hitchcock, a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője, aki több mint fél évszázadon át játszott a nézők idegeivel. A suspense mestere nem egyszerűen történeteket mesélt: pontosan tudta, mikor kell megmutatni valamit, mikor kell elhallgatni, és főleg azt, hogyan lehet a közönséget az események részévé tenni. Születésnapján annak járunk utána, miért működnek még ma is Hitchcock filmjei és tesztelheti is tudását 12 kérdéses kvízünkkel.
Van valami egészen különös abban, ahogyan Alfred Hitchcock beírta magát a filmtörténeti tankönyvekbe. Nem kellett hozzá szörny, vérfürdő vagy hangos zene. Elég volt egy ablak, egy lépcsőház, egy vonat, egy zuhanyfüggöny vagy egy férfi, aki túlságosan sokáig néz valakit. Hitchcock pontosan tudta, hogy a félelem sokszor nem abból születik, amit látunk, hanem abból, amit elképzelünk. A rendező 1899. augusztus 13-án született a londoni Leytonstone-ban, egy zöldséges család legfiatalabb gyermekeként. Szigorú katolikus nevelést kapott, jezsuita iskolába járt, majd műszaki és művészeti tanulmányokat folytatott. Pályáját nem rendezőként kezdte: dolgozott műszaki rajzolóként és reklámtervezőként, majd a filmiparban némafilmek feliratainak készítésével került közelebb a mozihoz.
Hitchcock esetében a film elsősorban kép volt
Ez a kezdet sok mindent megmagyaráz későbbi filmjeiből. Hitchcock számára ugyanis a film elsősorban kép volt. Nem véletlenül érdekelte annyira a kamera helye, a vágás, a fények és az, hogy a néző pontosan mit lát egy adott pillanatban. Már korán felismerte, hogy a rendező egyik legfontosabb eszköze nem a történet, hanem az információ adagolása. A suspense lényege éppen ez. Ha egy szereplő besétál egy szobába, ahol egy bomba rejtőzik, a néző pedig tudja, mi vár rá, miközben a szereplő mit sem sejt, máris megszületett a feszültség. Hitchcock nem feltétlenül azzal akarta meglepni a közönséget, amit elrejtett előle. Sokszor éppen azzal tartotta fogva, amit megmutatott neki. Első rendezései még Nagy-Britanniában készültek. A húszas és harmincas években fokozatosan alakította ki saját stílusát, amelyben a krimi, a humor, a romantika és a pszichológiai feszültség különös elegyet alkotott. A titokzatos lakó, a 39 lépcsőfok és a Londoni randevú már megmutatta, hogy Hitchcock számára a rejtély önmagában sosem elég: mindig érdekli az is, hogyan viselkedik az ember, amikor veszélybe kerül.
Hitchcock 1940-ben nyert Oscar-díjat, de nem rendezőként
1939-ben Hollywoodba költözött, és néhány éven belül megszülettek azok a filmek, amelyek végleg beírták a nevét a filmtörténetbe. A Manderley-ház asszonya 1940-ben rögtön Oscar-díjat nyert a legjobb film kategóriájában, Hitchcock azonban rendezőként soha nem kapta meg a legfontosabb amerikai filmes díjat. Ez az egyik különös igazságtalansága a sorsnak: ötször jelölték rendezői Oscarra, de egyszer sem nyert el. Aztán jött az ötvenes és hatvanas évek Hitchcock-áradata. A kötél, A gyilkosság telefonhívásra, a Hátsó ablak, a Szédülés, az Észak-északnyugat, a Psycho és a Madarak. Ha valaki szeretné megérteni, miért lett a thriller a modern mozi egyik legfontosabb műfaja, szinte bármelyik felsorolt filmet megnézheti. A Hátsó ablak különösen érdekes ebből a szempontból. James Stewart tolószékbe kényszerült fotográfusa a szemközti ház lakóit figyeli, és egyre inkább azt gyanítja, hogy gyilkosság történt. A néző pedig vele együtt kukkolóvá válik. Hitchcock itt nem egyszerűen egy krimit rendezett: a moziban ülő ember kíváncsiságát is megvizsgálta. Miért akarjuk látni mások titkait? És mikor válik a kíváncsiság veszélyessé?
Hitchcock újraírta a horror szabályait
A Szédülés még mélyebbre merül a megszállottság, az identitás és a vágy kérdéseiben. Az Észak-északnyugat közben szinte tökéletesen ötvözi a menekülős kalandfilmet, a romantikus komédiát és a kémtörténetet. Hitchcock nem szeretett egyetlen műfajban gondolkodni. Filmjei egyszerre tudtak izgalmasak, elegánsak, viccesek és zavarba ejtően sötétek lenni. És akkor ott van a Psycho. 1960-ban Hitchcock gyakorlatilag újraírta a horror szabályait. A zuhanyjelenet nem azért vált filmtörténeti legendává, mert mindent megmutatott. Éppen ellenkezőleg: a vágás, a hang, a kameraállások és a néző képzelete együtt hozták létre azt a néhány percet, amelyet azóta is a filmtörténet egyik legtöbbet elemzett jeleneteként emlegetnek. Hitchcock ráadásul nem akarta, hogy a közönség egyszerűen csak nézze a filmjeit. Azt akarta, hogy részt vegyen bennük. Ezért váltak legendássá a cameói is: rendszerint néhány másodpercre feltűnt valamelyik saját filmjében, a nézők pedig idővel már külön vadásztak rá.
Elég egy kellemetlen érzés, hogy valaki figyel bennünket
Hitchcock közben maga is sztár lett. A televízióban az Alfred Hitchcock Presents műsorvezetőjeként jelent meg, és olyan felismerhető figurává vált, mint amilyeneket filmjei főszereplőiből faragott. A rendezői személyiség és a szerzői kézjegy nála szinte egybeolvadt. 1979-ben lovaggá ütötték, egy évvel később, 1980. április 29-én halt meg Los Angelesben. Több mint ötven nagyjátékfilm és a filmtörténetet alapjaiban átformáló életmű maradt utána. De talán nem is az a legfontosabb, hány filmjét tartjuk ma klasszikusnak. Hitchcock igazi öröksége az, hogy megmutatta: a feszültséghez nem feltétlenül kell látványos akció. Elég egy tekintet. Egy bezáródó ajtó. Egy árnyék a háttérben. Vagy az a kellemetlen érzés, hogy valaki figyel bennünket. Ezért működik Hitchcock ma is. Mert miközben a technika megváltozott, az emberi félelmek kevésbé. Félünk attól, hogy üldöznek, hogy valaki figyel, hogy ártatlanul vádolnak meg. Attól, hogy elveszítjük az irányítást. És persze attól is, hogy amikor végre kiderül az igazság, sokkal rosszabb lesz, mint amire számítottunk.
Hitchcock ezt pontosan tudta. És hatvan évvel később is képes rávenni bennünket arra, hogy a moziszékben ülve egy kicsit közelebb húzódjunk a mellettünk ülőhöz.
Születésnapja alkalmából most tesztelheti is, mennyire ismeri a suspense királyát!
AJÁNLÓ
Töltsön ki más kvízeket is. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT