Egy világszínvonalú produkcióval, amelynek címe a Hősök hajnala, örvendeztette meg a közönséget Zsuráfszky Zoltán és Zs. Vincze Zsuzsa szombat este a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Zsuráfszky évtizedek óta bebizonyítja, hogy a néptánccal, szinte szavak nélkül is el lehet mesélni egy történetet. Sőt, nemcsak történetmesélésről van szó, hanem arról is, hogy amit szombat este láttunk, az teljesen lenyűgözte a közönséget, ahogy minket is. Az együttmozgás diadala egyesült a közösségi erő színpadi jelenlétével. Pozitív energiák áramlásának lehetett szemtanúja a Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége. Olyan energiákról van szó, amelyek lélekemelve gyönyörködtettek. Mondanom sem kell, nem maradt el az előadás végi katarzis sem. A KultRebel színikritikája górcső alá veszi az előadás legféltettebb titkait is.
Magasra ugrások, repkedő szoknyák
Színikritikánk képén látható egy táncos a levegőben. Oszlányi Gyöngyvér fotóriporter munkatársunknak nem volt nehéz dolga, ilyen magasra ugrottak Zsuráfszky táncosai a Szegedi Szabadtéri Játékokon. És ezek a magasra ugrások, repkedő szoknyák és befont női hajak egyrészt légiessé tették a produkciót, másrészt súlyos dobbantások kísérték a földre érkezést. Magyar szívünk dobbanásai voltak ezek, és valamiféle kurucos ellenállás hangjai is, Ahogy fontos funkciója volt a csendnek is. Vagy fehérbe öltözött apácák vonultak együtt a színpadon, vagy feketébe öltözött asszonyok. Ilyenkor, ha csak pillanatokra is, átélhetővé vált a csend.
A legmélyebb rétegekig belevésődnek emlékezetünkbe
Zsuráfszky Zoltán és Zs. Vincze Zsuzsa dinamikus koreográfiája minden alkalommal olyan állóképpé merevedett ki, amely a legmélyebb rétegekig belevéste magát az emlékezetünkbe. A magyar történelem legfontosabb pillanatait láthattuk. Az esetek döntő többségében azokat a pillanatokat, amelyekre úgy emlékszünk vissza, hogy „a balsors, akit régen tép”. Zsuráfszky és Zs. Vince koreográfiájának nagysága abban áll, hogy bemutatták, nem az összefogáson, bajtársiasságon, nem a magyar közösségen, nem a hiten és nem az imán múlt.
Valószínűleg megszakadna a szíve
Ha valakinek elmesélnénk azt a sok fájdalmat, amit átéltünk ezer év alatt, valószínűleg megszakadna a szíve. Épp ezért ez az előadás se mesél, hanem felvillant. Szürreális burokba von. Mélyrétegekbe rak, miközben felemelő és katartikus pillanatokra helyezi a hangsúlyt. És lám-lám, Zsuráfszky évtizedek óta időről időre bebizonyítja, hogy az ősi erőből táplálkozó magyar néptánc több némi vásári látványosságnál. Művészet a javából, amely olyan erővel bír, amely erővel csak kevesen tudnak sáfárkodni.
A magyar reménykedés százada is
„Dózsát Temesvárnál semmisítették meg, utána nemsokára Mohács következett. A nemzeti tragédiák egymást követték, de a magyarság pusztíthatatlan életerejére vall, hogy e tragédiák közepette emberi, nemzeti s történelmi igényét átmentette a szellembe. Temesvár és Mohács után született meg a tulajdonképpeni magyar irodalom s bontakozott ki a magyar tudat. A XVI. század megrázkódtatásai és összeomlásai közepette nemzeti fölemelkedés történt a szellem területén. Nemcsak kétségbeejtő század ez, hanem a magyar reménykedés százada is.” – írta Féja Géza 1938-ban.
A magyar asszonyok mentik meg népünk
Az előadás két részből áll. Az első címe Tánckrónika Dózsa György tetteiről, a másodiké, amely egy ősbemutató is egyben, Rekviem Mohácsért. Mindkettő jelentősége abban áll, hogy bár vesztes küzdelmekről van szó, de Zsuráfszky és Zs. Vince arra helyezi a hangsúlyt, hogy mindig is feláll a magyar nemzet. És ebben kulcsszerepe van az asszonyainknak. A női energiák mentik meg a magyart, nem véletlenül zárul az előadás úgy, hogy nők imádkoznak a kereszt előtt.
Címlapkép és a cikkben látható, a Hősök hajnala című előadással kapcsolatos összes kép Oszlányi Gyöngyvér munkája.