Szenes István Ybl-díjas belsőépítész munkáiban egyszerre van jelen a racionalitás és a művészi szabadság. Színházak, középületek, szállodák tereinek kialakításával foglalkozott, miközben mindig is lényeges volt számára, hogy egy belső tér ne csupán funkcionáljon, hanem hasson is az emberre. Az idén augusztusban 80 éves művésszel, az MMA rendes tagjával a családi indíttatásról, az építészekkel való együttműködésről, valamint arról beszélgettünk, miért lett számára az évek során egyre fontosabb a régi épületek szellemiségének megőrzése.
Egyszerre kíván precizitást, ugyanakkor álmodni is lehet
– A harmonikus, humánus terek iránti érzékenységét valószínűleg otthonról hozta. Mi volt az indíttatás?
– Polgári családból származom, biztonságos, harmonikus alapot hoztam otthonról. A család egyik ágán voltak művészek: Erdély Miklós, a magyar művészeti élet fontos alakja és a felesége képviselték a szabad, provokatív művészi világot, ugyanakkor édesapám egy nagyon racionális életszemlélettel megáldott bankár volt. Én valahol a kettő között lebegtem. Apám nem volt biztos benne, hogy alkalmas vagyok a művészpályára, ezért elvitte néhány helyre a rajzaimat, hogy kikérje róluk a szakemberek véleményét. Soha nem árulta el, mit mondtak neki, de utána már nem ellenkezett. Felvettek a Kisképzőbe, majd egy héttel később kaptam egy üzenetet, hogy mégsem… Akkoriban sajnos előfordult, hogy befolyásos emberek gyerekei kerültek be mások helyére. Ez volt életem első nagy csalódása, az első pofon.
A művészet továbbra is nagyon érdekelt, a gimnáziumi évek alatt különböző önképző körökbe jártam és rajzoltam. Bár volt bennem racionalitás, de nem annyi, hogy például bankár legyek – matematikából mindig nagyon rossz voltam. Ugyanakkor nem adatott meg az a fajta speciális tehetség sem, ami a képzőművészethez nélkülözhetetlen. A belsőépítészet viszont pontosan ezt a kettősséget fedte le. Egyszerre kíván precizitást – mert amit megtervezel, azt meg is kell valósítani –, ugyanakkor álmodni is lehet. El kell képzelni valamit, ami még nem létezik.
Szolgálják a működést, de közben karaktert is adnak az épületnek
– Pályája során rendkívül különböző rendeltetésű belső terek tervezésére kapott megbízást. Hol tanulta meg a szakma alapjait, az alkalmazkodást a sokféle kihíváshoz?
– A főiskola után édesapám kérlelésére a KÖZTI-hez (Középülettervező Vállalat) kerültem, amitől eleinte nagyon idegenkedtem. Azt gondoltam: miért kellene nekem egy irodaházban dolgozni? Ám az ottani mesterem, Bedécs Sándor és a mindennapi tennivalók rávezettek arra, hogy mi az én életfeladatom. Megismertem a belsőépítészet gyakorlatát. Itt tanultam meg, hogy ennek a munkának a csúcsa a szálloda és a színház, mert ott lehetséges a legtöbb elvonatkoztatás, a legnehezebb pedig a kórház, mert ott adódik a legtöbb kötöttség. Közben kialakult a saját munkamódszerem, amit azóta is alkalmazok: ha megkapok egy tervezői feladatot, először az építésszel beszélek, mert amit az épület kívülről sugároz, az belül is folytatódik. Ez alapján megpróbálom átélni, hogy mit kell tükröznie a születendő térnek: itt jön az ösztönös megérzés, az álom, amit a szakmai vázhoz, a funkcióhoz igazítok. Végül olyan formai megoldásokat igyekszem találni, amelyek szolgálják a működést, de közben karaktert is adnak az épületnek. Ettől lesz jó az épületbelső: van saját egyénisége.
Az ő mérnöki tudása és pontossága párosult az én szabad lelkemmel
– A végeredmény tehát elsősorban az építész és a belsőépítész közös munkájának eredménye. Vannak alkotótársai, akikkel rendszeresen dolgozik vagy dolgozott együtt?
– Érdekes helyzet, amikor egy olyan építésszel találkozol, aki nagyon erős karakter, és te is az vagy. Ilyenkor valahogy össze kell boronálni a két lelket. Az egyik legjobb alkotótársam Marosi Miklós, Széchenyi-díjas építész volt, akivel számos épületen dolgoztunk együtt a Szegedi „Régi” Új Klinikától egészen az Eiffel Műhelyházig. Két nagyon ellentétes emberként tudtunk jól együttműködni a munka során. A szegedi épület központi aulájának rengeteg finom vonása van, amiért sokat kellett vele harcolni, de ma is merem vállalni azt a teret. Az utolsó nagy munkánk pedig az Eiffel Műhelyház volt. Ebben a kortárs, vagány, izgalmas térben is érződik az a kölcsönhatás, ahogy az ő mérnöki tudása és pontossága párosult az én szabad lelkemmel.
Valamit, ami „kisimítja” a lelket és kiegyensúlyozza az embert
– Miről lehet felismerni egy Szenes István-féle belső teret?
– Vannak olyan szakmabeliek, akik a nagy gesztusokat szeretik, az ellentéteket, az anyagok, színek és formák feszültségét. Én nem ez a típus vagyok – a harmóniát keresem, mert úgy érzem, hogy a léleknek arra van szüksége. Nem felzaklatni kell az embert egy térben, hanem megnyugtatni. Olyan anyagokat és színeket szeretek egymás mellé tenni, amelyektől az ott élő ember otthon érzi magát. Valamit, ami „kisimítja” a lelket és kiegyensúlyozza az embert. Nekem ez a fontos.
Meg kell érteni, mit tud elmondani a múlt
– Mi az izgalmasabb szakmai feladat az Ön számára: egy teljesen új épület belső terét megálmodni, vagy egy régi épületet új életre kelteni?
– Amikor az ember közeledik a nyolcvanhoz, óhatatlanul elkezdi összegezni az életét. Megpróbálja megfejteni saját magát is. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a műemlék-felújítások a legszebb munkák. Itt ugyanis nem neked kell személyiséget vagy lelket adnod a háznak. Az épület leromlottságában is meglévő kisugárzásához szükséges idomulni. Meg kell érteni, mit tud elmondani a múlt, mit üzen a régi tervező, és ezt hogyan lehet a mai ember számára érthetővé tenni. A múltat nem lehet egy az egyben visszaállítani. Sok eredeti motívum az idő elteltével elpusztul, ezért az új elemeket úgy kell kitalálni, hogy helytállóak legyenek. Ez speciális elmélyültséget igényel, egy irracionális érzést, amellyel egyszerre kell átélned azt a régi világot, ami létrehozta az épületet, és megteremteni benne valamit a mai korból.
A műemléképületek nem veszítik el annyira a korszerűségüket
– A szentesi Petőfi Szálló és Vigadó épületének felújítása ilyen lehetett. Itt Komor Marcell és Jakab Dezső tönkrement remekművének szellemiségét kellett tiszteletben tartani, és mégis a ma számára új életet adni az épületnek.
– A műemléképületek újraálmodása azért áll olyan közel hozzám, mert azok nem veszítik el annyira a korszerűségüket, mint az újabbak. Szentesen aztán „telibe kaptuk”, hogyan építs újjá egy házat úgy, hogy a lehető legjobban visszahozza azt a szellemet, amely az 1900-as éveket jellemezte, és közben tartalmazza azokat a funkciókat, amiket a tervező megálmodott. Nagy bátorság volt tőlünk – Szabó János építésszel – a terrakotta falszín alkalmazása kívül-belül. A műemlékvédők kutatásának köszönhetően kiderült, hogy az eredeti szín is ilyen volt, akármennyire is furcsának hat. A terrakotta, fehér és kék színek által uralt szecessziós épületbelső annyira egyedi lett, hogy ha oda belép valaki, biztosan nem feledi többé.
Hiába adunk tükörképet a világnak, a tükör elmozdul
– A belsőépítészetben mennyire lehet egyáltalán maradandót alkotni, ha a korszerűség folyamatosan változik?
– A korszerűség a mi szakmánkban az egyik legfontosabb és egyben legkényesebb kérdés. A belső térnek tükröznie kell a világ elképesztő gyors változását, ahogy a ruháinknak és a környezetünk többi elemének is. Ezért a belsőépítészet egyszerre szól arról, hogy létrehozol valami maradandót, és arról is, hogy tudod: minden korszak a saját világát akarja látni maga körül. A mi művészetünk ki van téve annak, hogy korszerűtlenné váljunk. Hiába adunk tükörképet a világnak, a tükör elmozdul, és ódivatúvá leszünk. Bontottak már le olyan házamat, amit korábban díjjal ismertek el. A Veszprémi Petőfi Színház belsőépítészeti munkájáért kaptam az Ybl-díjat, s ezt a belső teret most át fogják alakítani.
Amit az Isten ad, azt nem szabad elutasítani
– Rendkívül termékeny és díjakkal teli pályával büszkélkedhet. Milyen rangú elismerés az Ön számára az akadémiai tagság?
– Fekete György, az akadémia első elnöke, egyben egyik alapítója ajánlott engem a tagok közé. Meglepő volt, emellett nagy büszkeséggel töltött el a meghívás. Azt gondoltam róla, hogy amit az Isten ad, azt nem szabad elutasítani. Olyan emberi kitüntetés és tervezői rang ez, amit nem szoktak osztogatni. Igyekszem megfelelni a tagságnak: tagozatvezetést is vállaltam, és az ösztöndíjprogramban dolgozni is öröm számomra. Ismét fiatalokkal vagyok körülvéve, akik nagyon tehetségesek – van köztük pályakezdő, és az 50 éves korhatár miatt idősebb, érettebb művész is. Felelősségteljes döntés kiválasztani a közel 500 iparművész jelentkező közül azt a tizenötöt, akik különböző szakmákat képviselve pályáznak az ösztöndíjra. Boldogság segíteni nekik, támogatni őket.
Biztosan létezik egy olyan erő, ami rendezi a sorokat körülöttünk
– Melyek azok az épületek, amelyek igazán közel állnak Önhöz, amelyekre a legbüszkébb, vagy amelyek szakmailag, illetve a küldetésüket tekintve a legfontosabbak az Ön számára?
– Vannak a szívemhez közel álló épületek, mint például az életem első kiugró sikere, a Veszprémi Petőfi Színház. Az egyik legkomplexebb munkámnak az Eiffel Műhelyházat tartom. Kegyelmi állapot, hogy megkaphattam e munkát, mert egy korábbi gyárépületnek, ipari létesítménynek kellett humán funkciót adni. Ráadásul különleges, varázslatos világot teremteni azzal, hogy a térbe belépő néző rögtön a színpadra érkezik és belát a színfalak mögé. Az egészségügyi épületeim közül a legkülönlegesebb az Országos Rehabilitációs Intézet volt, amin fiatal és keményvágású építészekkel dolgoztam együtt. Ebben a létesítményben mozgásukban korlátozott, kiszolgáltatott emberekről gondoskodnak. Az épület kívül-belül minden részletében magas kvalitású – benne van a művészet, ami emeli a lelket.
Visszatekintve az egész életművemre, azt tudom mondani, hogy biztosan létezik egy olyan erő, ami rendezi a sorokat körülöttünk, és ha jól viselkedünk, akkor úgy rendezi, hogy nekünk is jó legyen. Hogy én ehhez mit tettem hozzá a döntéseimmel, azt még nem tudom megítélni, de olyan életet kaptam, amit nem is értek, hogy mivel érdemeltem ki.
Fotók: MMA(portrékép) ; Nagy Attila (Eiffel Műhelyház); Tofán Sándor (Szentesi Tóth József Színház); OORI képek: Novoferm referenciaoldal, a szegedi Régi-Új Klinika képei a Köztérkép fotóarchívumából valók. A képeken Józsa Bálint: Mobil című alkotása is látható.A Veszprémi Petőfi Színház belső terei: magyarépítők.hu; wikimedia.org; keltaiagi.wordpress.com – másodközlés.
AJÁNLÓ
Olvassa el Varga Márta interjúját Juronics Tamással is. ITT
És kövessen be minket a Facebookon. ITT