Napi jegyzet: Az Odüsszeia nem ad semmi örömöt a nézőknek

Már olvasható a kritikánk Christopher Nolan filmjéről, de ettől függetlenül ez a jegyzet is arról fog szólni, miért nem tetszik az Odüsszeia. Mindjárt az elején el is mondom: mert nincs benne öröm. Az egész ugyanis több mint kétezer éve úgy kezdődött, hogy örömmel mesélték a történetet. A hallgatók örömmel hallgatták. Ismerjük jól ezt az érzést mi is, itt a 21. században. Én például alig vártam, hogy este olvashassak kislányaimnak, amikor Mátyás király meséi voltak soron. Imádták, öröm volt olvasni, és – láttam a szemükben, amíg el nem aludtak – öröm volt hallgatni. Az Odüsszeia is ilyen. Elmesélhető történet, sokan mesélték sokszor, amíg valaki le nem írta. Vagy egy vak ember, Homérosz, vagy sok ember, majd valaki egybeszerkesztette. Inkább ez utóbbi. Mikor olvassa az ember, örül az istenek szépségének, izgul a kalandokon, dühös és vidám, elképzeli a valós és álomszerű tájakat. Megéli az irodalom csodáját. Az örömöt. De a Nolan-filmből hiányzik ez az öröm. Az esztétikai öröm. A szépség feletti öröm. Dehát hogyan is örülhetnénk bárminek is, ha semmi nem olyan, mint a könyvben. A szép nem szép, az okos nem okos, a táj pedig nemhogy nem misztikus kicsit sem, hanem annyira konkrét, hogy az ember elszégyelli magát.