Napi jegyzet: Ötven éve halt meg Latinovits Zoltán

Ötven éve halt meg Latinovits Zoltán Szemesen. Kevesen tudják, hogy volt egy kis pulija. Azt írja róla, hogy „ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait.” A Vigilia című folyóirat 1976-ban megjelent számában voltak olvashatók a Bagó-szorik, a kutyasétáltatás történetei. Egyébként előszeretettel mondott ilyet is, hogy ő a zárt osztályból jött, nem a munkásosztályból. Gondolom, az akkori párt funkcionáriusok ilyenkor rendesen kamilláztak. Egy alkalommal olyan erősen dobbantott a veszprémi színházban, hogy eltört a lába. Végigjátszotta a darabot, az adrenalin nem engedte a fájdalom közelébe, majd amikor lement a függöny, összeesett. Ruttkai Évának meg azt írja, hogy „meleget kell egymásra fújnunk.” Meg is indokolja: hideg a világ. A Balaton kapcsán meg az jut az eszébe, hogy lágyan simogat, frissít, éleszt, mint az anyai szó. De írt ilyet is, ezt se szerették annak idején az elvtársak: „Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta.”