Napi jegyzet: És akkor most már nem kell futni tovább

Tom Hanks 70. születésnapja alkalmából újranéztük minden idők egyik legjobb filmjét, a Forrest Gumpot. Mindig rácsodálkozom, mennyire sokrétű ez az alkotás. Egyrészt arról az érzésről szól, amelyet minden férfi jól ismer. Amikor napokig, hetekig, hónapokig kifutnánk a világból, mert a szeretett nő nem akar a miénk lenni. Valahol minden férfi mindig tudja: vissza fog jönni, ha egy nőt szeretnek, mindig visszatér. Kevés van a nőknek ugyanis abból, amit úgy hívnak szeretet. Általában nem kapják meg máshol, ahogy ezt a filmben is látjuk. Jennyt csak Forrest szerette igazán. De, amíg erre rájön a nő is, addig futni kell. Ki kell futni a világból. Aztán arról is szól ez a film, hogyha kívülről nézzük az emberiség drámáit, akkor az inkább komédia. De ami a filmben a legmegrázóbb, hogy egy gyerekkori abúzálás mennyire tönkre tudja tenni egy nő életét. Milyen mértékű önsorsrontást képes produkálni egy gyerekkori trauma. Talán ez a legszomorúbb ebben a filmben. Forrest viszont kissé fogyatékosként is ezer kalandban részesül, amelyek mindegyikében bizonyítja, hogy ő a földkerekség egyik legértékesebb embere, mert az ember értékét az adja, hogyan bánik a másikkal. Meg is kapja élete jutalmát. Néhány nyugodt évet a szeretett nő mellett. Aki visszatér. És egy gyereket. Akinek átadhatja értékeit. És akkor most már nem kell futni tovább.