Napi jegyzet: A csók az, ami 130 éve változatlan a mozivásznon

Százéves korában meghalt az egyik leghíresebb amerikai filmkritikus. Ebben a mondatban – azon felül, hogy a részvét hangján szólalunk meg – minden szó egy jegyzet témája lehet. Mi viszont mindjárt megmondjuk, hogy jön ide a csók. Először is arról van szó, hogy a jelenleg 130 éves filmtörténettel úgy kb. majdnem egyidős úriemberről van szó. Ha az első 50 évet nem vesszük figyelembe. De a hangos és modern film történetével kb. egyidős az úr, ugyanúgy valós időben írt az újhullámok koráról, mint a posztmodern filmnyelv hőskorszakáról. Ha élne, akkor meg lehetne kérdezni tőle, hogy mit gondol a mai művészfilmekről. A kommerszfilmekről azért nem kérdezném, mert az túl könnyű kérdés lenne. Gyorsabbak, felszínesebbek, könyörtelenebbek, embertelenebbek. Egy szóval felejtősebbek. A művészfilmek esetében viszont már sokkal nehezebb a helyzet. Persze tudjuk, hogy mit mondana, hiszen olvastunk mi is sokat arról, hogy a film a valós társadalmi gondolkodásnak és viszonyoknak, ha úgy jobban tetszik, az életnek a leképezése. Ma pedig jobban vagyunk szerteszéjjel, mint régen. De azt is tudom, hogy mit mondana a szerelmes filmekről. Hát, csak annyit, hogy szerencsére változó világunkban egyetlen egy dolog ugyanolyan. Ez pedig a szerelem, ami a csók a mozivásznon. Ugyanazt érezzük 130 éve, ha csókjelenetet látunk. És ez felettébb megnyugtató.