Napi jegyzet: A katartikus őrület és a hétköznapi lábfájás

James Cameron egy 3D-s filmet forgatott Billie Eilish-sal, amelynek premier előtti vetítésén vettünk részt a középső lányommal. Koncertfilm volt ez a javából, sorjáztak a Billie Eilish-dalok, két dal között kicsit láttuk őt, az énekest, James Cameron kamerája emberként mutatta be, egy lánynak a szomszédból. Aztán állt ott a színpadon, és sok tízezernyi fiatal ordított és könnyezett, mikor meglátta őt. A lányt, a szomszédból. A filmnek ez a kettősség adott dinamikát. A katartikus őrület és a hétköznapi lábfájás. Mert fájt a lába az énekesnőnek, be is kellett kötni. Csillogás volt ez némi gézzel és sebtapasszal. Az első sorokban szinte csak lányok álltak. Volt időnk megfigyelni őket, mert sokszor és hosszan mutatta Cameron kamerája őket. Énekeltek és sírtak, sírtak és énekeltek. És éreztek, minden érzelem látszott rajtuk. És keringtek a fiatalság tomboló energiái. Mellettem ült a lányom, nagy rajongója az énekesnőnek. Ránéztem néha. Sőt, néha kifejezetten őt néztem. Ahogy rajongva énekli halkan a dalokat, sír is talán. Láttam, hogy megéli a katarzist, és ahogy néztem, azt hiszem én is megéltem vele.