Napi jegyzet: A cirkusz és az operett sztárjai egy színpadon állnak

Már gyerekkorom óta szeretem a cirkusz világát. Elsősorban a bohócokat. A fehér bohóc és az Augusto kettősét. Ahogy az apafigura eszén sokszor túljárt az örök gyerek, és ahogy a gyerek valahogy mégis biztonságban volt a fehér bohóc apai figyelmében. Csak később értettem meg, hogy kettősük milyen magasságokba repítheti az embert, és azt is, hogy miért szomorú a bohóc. Hogyan lehetséges az, hogy az állandó vidámság és nevettetni vágyás mögött mindig ott van a magány melankóliája. A cirkusz csillogása viszont mindig mosolyt csalt az arcomra. A szép ruhák, a megkoreografált mozdulatok, amelyek megelőzik a mindenkori katarzist, az emberfeletti teljesítményeket. Ahogy az operettszínházban is emberfeletti teljesítménnyel játszanak és énekelnek az operett sztárjai. Mert arra is emlékszem, mit éreztem, amikor először meghallottam, hogy „hány el nem ölelt őrült ölelés, mennyi el nem dobbant szívverés”, és meg is született a döntés, hogy én a zenés színház rajongója leszek, és konkrétan annyiszor láttam az idézett Monte Cristo grófját a Budapesti Operettszínházban, hogy össze se tudom számolni. Épp ezért kifejezetten fontos pillanat, amikor fiatalkorom két szerelme, a cirkusz és az operett közös produkcióra készül.