Napi jegyzet: Bende Katalin: Pliszé 1. rész

Mindenkinek van egy Balatonja. Az enyém Balatonfüred, pontosabban Balatonarács. Gyerekkoromban a szüleim vettek egy zsebkendőnyi telket az Öreghegyen. Lejtős volt, se víz, se villany nem volt bevezetve, cserébe teljes panorámánk volt a Balatonra. A vonat úgy futott alattunk, mint egy játékterepasztalon, olyan magasan voltunk, hogy a felhők előttünk találkoztak, és tudtuk melyik percben érkezik a vihar. Művészeknek volt arra nyaralójuk, például Ferencsik János karmesternek, illetve a régi rendszerből maradt arisztokrata családok leszármazottai is éltek ott. Apám teljes műszaki analfabéta volt, gyakorlati érzéke nulla, élete a színház és az irodalom körül forgott. Valahonnan kerített egy sátrat, felvertük a frissen szerzett „birtokunkon”, és este lefeküdtünk a csillagos ég alatt a forró nyári éjszakában. A tücskök ciripeltek, a csillagok ragyogtak. Reggel arra ébredtünk, hogy lecsúztunk a sátor aljára, annyira lejtett a telek, és kiszakadt a cipzárnál az anyag. Így kezdődött a mi arácsi életünk. Vízért az 500 méterre alattunk található házhoz jártunk, kannákkal. Úgy éltünk, mint a nomádok , de nem sokáig. Hamarosan egy csinos kis faház épült, aminek már alapja is volt, így nem csúsztunk a Balatonba reggelre. (Bende Katalin: Pliszé 1. rész – folytatjuk)